Vadim őszintén gyűlöl mindent idegent
Bányai Péter -- Saszet Ágnes 2002. június 05. 14:17, utolsó frissítés: 14:17Az csupán feltételezés, hogy a legfelsőbb bíróság elé kerülve a nagyromániás vezér C.V. Tudornak meg vannak számlálva napjai. Az viszont tény, hogy a '70-es évektől ő az ország legkövetkezetesebb politikusa: #b#kitartó fasiszta#/b#. Összegzés Vadim szellemi köréről.
Mottó:
"Nem kollaboráns,
hanem a Securitate üldözöttje"
A fenti címmel közöl a Romania Mare, Corneliu Vadim Tudor hetilapja 1992 április 12.-i száma részleteket Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor szeku-dossziéjából, illetve az 1980 és 1987 között lehallgatott telefonbeszélgetéseikből. A cél -- cáfolni azt a vádat, mely szerint a Barbu és elvtársai (elsősorban C. V. Tudor, a mai PRM, a Nagy-Románia Párt elnöke) a Securitate ügynökei lettek volna.
E szándékot a lehallgatások közlése nem szolgálja, több okból is. Az ellenzékiek (akik szekusnak tartják e társaságot) nem olvassák ezt a lapot. A Romania Mare olvasóit viszont egyáltalán nem zavarja a szekus kapcsolat, aki véletlenül olvassa az írást és erkölcsi fenntartásai vannak, az nincs meggyőződve a dokumentum hitelességéről. Ha viszont elhisszük, hogy az eredeti dosszié kivonatáról van szó, felvetődik a kérdés: milyen kapcsolatok révén jutott hozzá épp ez a hetilap, hiszen közismert, hogy a Securitate irattárát 50 évre zárolták. Azt a célt tehát, hogy üldözőkből üldözötteké váljanak a közvélemény szemében, nem érhették el e dokumentum közlésével. Sőt, egyelőre semmilyen visszhangja sem volt ennek a közlésnek. Pedig úgy vélem, az utóbbi hónapok egyik legfontosabb, legsokatmondóbb dokumentumával állunk szemben.
Itt kénytelen vagyok -- esetleg közismert dolgok ismétlésével is -- megmagyarázni, miért tekintem oly értékesnek és autentikusnak ezt a dokumentumot.
Közhelyek:
:: Romániában nem történt igazi rendszerváltás.
:: Ugyanaz a felső tízezer (vagy inkább százezer) vezeti az ország politikai, gazdasági ügyeit.
:: A Securitate szerepe (új névvel - SRI) inkább nőtt. Ma nem csupán eszköz a hatalom kezében, hanem döntő, befolyásoló tényező is.
Ismert, de kevésbé elfogadott, megértett jelenségek:
:: A rendszerváltás hiánya nem azt jelenti, hogy Románia ma is kommunista ország, hanem azt, hogy a volt nomenklaturisták vezetésével és elsősorban az ő hasznukra történik a piacgazdaság bevezetése egy központosított hatalom keretében. Ez a fő ellentmondás. Valójában nem ellenfelei a piacgazdaságnak, de nem hajlandók lemondani a központosított nemzetállam monopóliumáról, hogy megtarthassák hatalmukat. Céljuk azonban nem a politikai hatalom önmagában. Ez csupán eszköz a gazdasági hatalom megszerzésére.
:: Ezt a rendszert már csak azért sem lehet kommunistának vagy reformkommunistának nevezni, mert a hatalom birtokosainak motivációiban az ideológia semmiféle szerepet sem játszik. Az ideológia is csupán eszköz, hisz egy központosított államnak valamiféle pszeudoideológiára, retorikára azért mégiscsak szüksége van. Ez az ideológia ma már nem a marxizmus, akár revizionista, reformista vagy egyszerűen vulgarizált formájában, hanem a nacionalizmus, a nemzetállam és az államvallás kultusza.
De amikor központosított hatalomról
beszélünk, itt is disztingválni kell. Távol állunk a Ceausescu-féle rendszer központosított és jól-rosszul, de működőképes szervezetétől. A hatalom megoszlott. Nem a mi vágyaink szerint. Nem a törvényhozás és a végrehajtó hatalom elkülönüléséről van szó, nem is a helyi önkormányzatokról (bár a központ akarata ellenére ez is létezik bizonyos mértékben).
A mai hatalom különböző érdekcsoportok, klikkek között oszlik meg. Gyakran ugyanazon pártok (FDSN -- Frontul Democratic a Salvarii Nationale, a Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja, a mai Demokrata Párt és a PSD elődje -- szerk. megj.), illetve szervezetek (ügyészség, katonaság, titkosszolgálat, kormány) keretén belül. És Romániában folyik a harc a hatalomért.
A felületes szemlélő azt hiszi, csupán a demokratikus ellenzék és a hatalom áll szemben egymással. Létezik persze ez az ellentét is, de feltételezem, hogy rövid távon nem ez fogja befolyásolni az ország jövőjét. Különleges, váratlan események hiányában az ellenzék nem kerül egyhamar hatalomra. Esetleg valamiféle kompromisszumot köthet a hatalommal, amennyiben saját demokratikus célkitűzéseivel is hajlandó kompromisszumot kötni. Egy ilyen kiegyezés, egy fél-demokratikus koalíciós kormány lenne a kisebb rossz az ország jövője szempontjából.
De térjünk vissza a hatalomért folyó harc
legalábbis rövid távon döntőbb részére. Ez a kulisszák mögött folyik a hatalmon lévő pártkoalíció érdekcsoportjai között. Nem elvi, ideológiai ellentétekről van szó, hanem puszta érdekről. Azoknak akiknek már sikerült kivenni a részüket a privatizálásból, érdekük a reform, a Nyugathoz közeledés, akár kompromisszumok árán is (értsd ezalatt a demokratizálást, emberi és kisebbségi jogokat).
Azoknak viszont, akik távol állnak a gazdaságtól, kevesebb tőke áll rendelkezésükre, előnyösebb egy elszigetelt, szegény, központosított, bürokratikus rendszer fenntartása, amelyben a ranglétra alacsonyabb fokán állók is (falusi rendőr, minisztériumi kishivatalnoktól kórházi kapusig) előnyökhöz juthatnak, hisz itt a korrupció, a borravaló-rendszer régi balkáni hagyomány, márpedig a modernizálás, demokratizálás, európai felzárkózás éppen ezt fenyegeti.
Ez egy összetett, bonyolult helyzet leegyszerűsített vázlata. Az érdekcsoportok sem állandóak. Teszem azt, egy volt szekus, akinek jó kapcsolatai vannak az arab terrorista mozgalmakkal, ma Európa- és demokrácia-ellenes. Üzleteit egy nyugattól izolált Romániában könnyebben folytathatja. De ha komolyabb tőkére tesz szert és ezt itt kívánja befektetni, érdekeltté válik a privatizálásban, a magántulajdon védelmében. Saját üzemének modernizálását, retehnologizálását, a Nyugattal való minél szabadabb kapcsolatok által érheti el. Érdekei megváltoznak, és ez politikai opcióváltásra késztetheti.
Romániában tehát nem ideológiai motivációk
vannak a politikai küzdelem hátterében, hanem csupasz érdekek. És ha párhuzamot keresünk, nem más történelmi korszak, vagy más ország politikai élete jut eszünkbe, hanem a maffia. A maffia által főleg Olaszországban tiszteletben tartott szabály: a feltétlen bizalom és hűség a főnökkel szemben. Romániát köztudottan a volt pártaktivisták, szekusok, ügyészek vezetik. Illetve ezek különböző klikkjei. Ők harcolnak egymással a koncért. Persze kevésbé durván, mint az igazi maffiózók. Nem gyilkolják le a konkurens klikk embereit. Csupán intrikálnak. A rivális csoport személyiségeit megpróbálják átcsalogatni, gyakran zsarolással, s ha ez sem sikerül, kompromittálják őket, egymást.
E hosszú, tán általánosságokba fulladó háttérmagyarázat után térjünk a tárgyra -- Eugen Barbu lehallgatott telefonbeszélgetéseihez.
Első kérdés: autentikus-e a dokumentum? Meggyőződésem szerint -- igen. Hisz csupán Barbu et company ellenségeinek lenne az érdeke egy olyan beszélgetéssorozatot kitalálni, amelyből a pártatlan, elfogulatlan olvasó is csak arra a következtetésre jut, hogy ezek az emberek primitív, gyűlölettel és közönségességgel telített intrikusok.
Sőt, az intrika, feljelentés, zsarolás professzionális művelői. Már-már patologikus formában, hisz e beszélgetések vezérmotívuma ki hű a "mieinkhez, mennyire megbízható, "ezeket" hogyan lehet jutalmazni, illetve "azokat" akik nem tartoznak hozzánk (írókról, kritikusokról, TV vezetőkről sőt vezető párthivatalnokokról van szó) hogyan lehet bemószerolni, feljelenteni, kompromittálni.
Itt kénytelenek vagyunk visszatérni a mai hatalom belső politikai küzdelmeihez. Ha a mai hatalom birtoklóit a múlt rendszer örököseinek tekintjük, a mai politikai élet megértéséhez szükség van a
Ceausescu-korszak
komolyabb elemzéséhez. A hatalom belső logikájára, fejlődésére gondolunk. A mai Romániában ezzel nem sokat foglalkoznak, illetve túl sematikusan. Túlhangsúlyozzák a Ceausescu-rendszer kommunista monolitikus jellegét. A valóságban ez a rendszer egyre inkább a sztálinizmus és a fasizmus különleges keverékévé vált amelynek specifikuma a maffia-típusú kapcsolatok megszületése. A rendszer monolit jellege sem volt annyira egyértelmű, mint azt sokan hiszik.
A döntő szó természetesen mindig Ceausescué vagy feleségéé volt, de munkatársaik és az alacsonyabb rangú párt- és szeku-aktivisták már klikkekre oszlottak. Egyesek odáig merészkedtek, hogy többé-kevésbé diszkréten, Ceausescu hatalmát is megpróbálták megdönteni (Iliescu, Fazekas, Trofin, Ionita, Kostyál, Miltitaru, Parvulescu). Megjegyzendő, hogy a diktátor gyanúsan elnéző volt ezekkel, másodrangú pozícióba "száműzte" őket, illetve a nyílt ellenállás esetében (Parvulescu) házőrizetbe kerültek. A klikkharcokban egyes csoportok Ceausescu teljes bizalmát próbálták megnyerni, mások az utódlásra készültek fel. Ekkor alakultak ki azok
a máig is döntő emberi viszonyok
(barátságok, bizalmak, cinkosságok, féltékenységek, vetélkedések, kölcsönös zsarolások) amelyek nagy mértékben befolyásolják a mai hatalmi viszonyokat.
Térjünk vissza Eugen Barbuékhoz. Fiatal koromban már sok pletykát hallottam róluk román liberális ellenzéki (félellenzéki?) ismerőseimtől (Manolescu, A.Plesu, Horia Bernea, Dumitru Tepeneag). Tőlük hallottam először, a hatvanas évek végén, ezt a kifejezést: "a Barbu-maffia". Nos ez a maffia, két évtizeddel később pártot alapított, a Nagy-Románia Pártot. De fiatalkori emlékeim szerint, amelyeket e telefonbeszélgetések is megerősítenek, e párt, illetve e hetilap stílusa, ideológiája, mentalitása több mint húsz évvel ezelőtt alakult ki.
A mai demokratikus közvélemény Eugen Barbut és Corneliu Vadim Tudort a múlt rendszer, a Securitate eszközeinek, kiszolgálóinak tekinti, akik hasonlóan szolgálják az Iliescu- rendszert is.
Ez primitív, felületes leegyszerűsítés.
Barbuék támogatták a Ceausescu rendszert, a személyi kultuszt (C.V.Tudor a fő udvari költő pozícióra aspirált - A.Paunescu helyére). De nem csupán eszközök voltak! Nem csak kiszolgálták a rendszert, hanem befolyásolták is. És a legrosszabb irányba.
Ugyanazt a taktikát használták tulajdonképpen mint a félellenzéki, demokratikus érzelmű értelmiségiek (Nicolae Manolescu, Andrei Plesu, Dan Haulica, Bodor Pál, Domokos Géza, Sütő András). Ezek kompromisszumot kötöttek, de ennek áraként elérték, vagy legalábbis megpróbálták elérni a minőségi, européer szellemiségű kultúra megmentését, illetve a kisebbségi magyar kultúra értékeinek megőrzését.
Barbuék is kompromisszumot kötöttek -- de ellenkező cél érdekében. A Ceausescu-rendszer nacionalista ideológiáját, kultúrpolitikáját a nyíltabb sovinizmus, az antiszemitizmus, a nyugatellenesség, a protokronizmus felé toszogatták.
Leegyszerűsítve tehát,
a rendszernek háromféle támogatója volt ideológiai és kulturális téren: az egyszerű opportunisták, akik egyforma "lelkesedéssel" szolgáltak bármilyen irányzatot, a demokratikus reformerek, akik belülről próbáltak valamit átmenteni a kulturális értékekből, és a Barbu-félék, akik a rendszer és főleg az ideológia és kultúrpolitika fasizálódását ösztönözték, sőt néha még anyagi előnyöktől függetlenül is ezt követelték.
Közismert, hogy Ceausescu és felesége nacionalisták, xenofóbok voltak. De Ceausescu mindenekelőtt saját érdekeit követte (vagyis teljhatalmának megőrzését), és ennek érdekében, ha kellett, félretette érzelmeit. Primitívsége, makacssága ellenére bármikor kész volt a kompromisszumra, ha úgy ítélte meg, hogy most ez az érdeke. A legjobb példa erre az 1965-1971 időszak viszonylagos liberalizálódása.
Feltevődik tehát a kérdés: milyen mértékben használta fel Ceausescu a Barbu-klikket, az akkoriban nemzetközi okokból még hivatalosan nem vállalható, soviniszta, antiszemita érzelmek gerjesztésére, vagy fordítva milyen mértékben sikerült ennek a csoportnak befolyásolnia, bátorítania Ceausescut, hogy ezeket a, számára egyébként kedves nézeteket, mind nyíltabban vállalja.
Meggyőződésem, hogy amennyire az européer értelmiségieknek sikerült befolyásolniuk Ceausescut (főleg hatalma első éveiben) és ezáltal sok kulturális értéket átmentettek; nos, legalább olyan mértékben sikerült Barbuéknak (főleg a hetvenes évektől kezdve) a rendszer fasizálódását befolyásolni, felgyorsítani.
Bűnük tehát sokkal súlyosabb, mint az a közvéleményben él. Nem csupán kiszolgálói voltak egy embertelen diktatúrának, hanem a korszak legreakciósabb
gyűlöletkeltő gondolatainak bábái is.
Illusztráljuk hát idézetekkel az Eugen Barbu, illetve a Romania Mare-jelenséget. Bonyolult feladat, mert a lapban közölt telefonbeszélgetések elliptikusak, sok a célzás, sok név szerepel a szövegekben. Annak számára, aki nem ismeri ezeknek az íróknak, pártfunkcionáriusoknak a "hovatartozását", a szöveg értelmezhetetlen, csupán hisztérikus fecsegésnek tűnik.
Az első beszélgetéssorozat 1980 november 11.-én kezdődik. Előző este mutatott be a román televízió egy filmet, amelynek forgatókönyvét Eugen Barbu írta. Tévedésből két filmtekercs sorrendjét felcserélték. A beszélgetés Barbu hisztérikus reagálása körül forog. Meg van róla győződve (vagy csak úgy tesz?), hogy tudatos szabotázsról van szó. Felháborodását fokozza, hogy a film tévébemutatója csökkenteni fogja a mozinézők számát és így ő elesik a bevétel neki járó százalékától. (Tudnivaló, hogy a bukaresti pletykák szerint már vagy húsz éve az ország leggazdagabb embere).
Feltételezhetően nem annyira ostoba, hogy azt képzelje, a tévé elnöke, Ilie Radulescu szerepet játszott volna az ügyben. De kihasználja az alkalmat. Fenyeget, őrjöng (vagy úgy tesz, mintha), jelenteni kívánja az ügyet személyesen Ceausescunak. A cél Ilie Radulescu lejáratása. Az egyik beszélgetés során kicsúszik a száján: "-- Nem tudhatom, hogy ő benne van-e az ügyben (a filmtekercsek összetévesztésében), de az biztos, hogy a másik oldallal tart." Emlékeim szerint Radulescu tévéelnök, aki egy ideig főideológusként működött, a korszak átlagaktivistáinál egy fokkal emberibb, "liberálisabb" volt. Tehát "a másik oldallal tartott".
Barbu kemény zsarolási játszmába kezd. Beszól az általa főszerkesztett hetilap, a Saptamina szerkesztőségébe -- tudatában, hogy beszélgetéseit lehallgatják és tartalmát közlik a "vezető elvtársakkal" -- hogy amennyiben Radulescu tévéelnök telefonál, nem hajlandó szóba állni vele.
A beszélgetés mai pikantériája, hogy ezt a bizalmas utasítást Ileana Lucaciunak adja át. Ileana Lucaciu akkor a klán tagja, a Saptamina párttitkára, most az Expres Magazin főszerkesztőhelyettese - ellenzéki "demokratikus" újságíró. Hasonló a helyzete Ion Cristoiunak is, 1980-ban Barbu megbízható barátként említi telefonbeszélgetéseiben; 1992 után az Evenimentul Zilei napilap főszerkesztője, "független, demokratikus" politikai elemző. Ezek a kivételek, elváltak útjaik. Mindketten Barbu és elvtársai esküdt ellenségei lettek. Bár lehet, hogy nem is annyira, mint tűnik. Cristoiu professzionálisan vitathatatlan tehetsége erkölcsileg, politikailag enyhén szólva gyanús. Vezércikkeiben bár elegánsabb, rafináltabb módszerekkel, de hasonló ideológiát szolgál mint volt barátai -- nevezetesen a nacionalizmust. Persze ellenzéki szemszögből.
De térjünk vissza Barbu filmügyéhez.
Tiltakozást írt, amelyet a Saptamina következő számában kívánt közölni. Telefonon fűvel-fával közli, hogy alaposan enyhített a nyomtatásra kész szövegen, de az eredeti kemény változatot eljuttatta Ceausescuhoz. Több barátnak megismétli, hogy szakított a tévével, az elnökével szóba sem hajlandó állni, hisz: "-- Nincs menekvés. Azt képzeled, nálam valaki megússza?"
Ugyanaznap este Radulescuval mégiscsak elbeszélget, fenyegetőzve, de egész más hangnemben, mint várható lenne e minidráma után -- inkább célzások formájában. De a legmeglepőbb Radulescu már-már alázatos hangneme. Világos, hogy fél Barbutól. Bocsánatkérés sorozatában odáig megy, hogy engesztelésül megígéri, ameddig ő a tévé elnöke, Nicolae Manolescu irodalomkritikus nem fog megjelenni a képernyőn. (Íme a gyökerek. Manolescu 1990-ben a Polgári Szövetség Pártjának elnöke, C. V. Tudor és Eugen Barbu a Nagy-Románia Párt elnöke, illetve alelnöke lett.). Figyelem, Radulescu
magasrangú pártaktivista volt,
a formális hierarhia szerint öt klasszissal Barbu felett állt. Félelmének egyetlen magyarázata van. Tudja, hogy létezik egy nem hivatalos, de valósabb ranglista is. Barbu a legmagasabb szinten "befolyásos" ember.
Más jellemző idézetsorozat: "--Amza Saceanu: Stanciu is hibás! E.Barbu: Az összes zsidrák az én fejemre mászott. A.Saceanu: Stanciu is zsidó? E.Barbu: Mit képzelsz? Nem láttad a göndör haját? Atanasiut is ki kéne nyírni, még egy zsidó. Elegem van belőlük. Minden kulcsállásban egy-egy zsidrák. Basszák meg az anyjukat, bár mind elmennének az országból! Se a cigányokban, se a zsidrákokban nem bízhatunk."
A következő beszélgetéssorozat 1981 november 12.-én Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor között folyik. Mint tudjuk, C. V. Tudor ma a PRM elnöke, Eugen Barbu alelnök, de inkább tiszteletbeli hatáskörrel, minimális tevékenységgel -- valószínűleg idős kora miatt. 1981-ben viszont Barbu volt a "mester", így szólították udvaroncai és C. V. Tudor is alázatos, szolgai hangnemben tárgyalt vele, bár egyértelmű, hogy első számú bizalmasa volt.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!