Konfliktushelyzetben ismét lelepleződtek: sem nem demokraták, sem nem ellenfelek
Bereznay András 2008. január 29. 09:36, utolsó frissítés: 2008. január 28. 10:50
A falon – mely a pártok általában gondosan álcázott együttműködését takarja – nemrégiben jelentős rés ütődött, melyen bepillantva összejátszásuk ténye ismét világosan kivehető. A demokrácia hiánya szempontjából a már tizenhat éve olajozottan működő áldemokratikus rendszeren belül is újat hozott a kormányfő őszödi, az MSZP vezetősége előtti beszédének kipattanása 2006 szeptemberében.
Napvilágra kerülése tarthatatlan helyzetbe hozta nemcsak a kormány vezetőjét, de magát a kormányt is. Igaz ugyan, hogy tevékenysége nyomán addigra már különben is nyilvánvalóvá lett, hogy a néhány hónappal korábbi választást a kormány antidemokratikus, sőt törvényellenes módszerek alkalmazásával, a választók szándékos félrevezetésének árán tudta csak megnyerni. Mégis új helyzetet teremtett, mert fölrázón hatott, hogy mindez a kormányfő saját szavaiból nyert, kételynek helyt nem hagyva, teljes bizonyosságot.
Többé sem álcázni, sem eltagadni nem lehetett. A valóságos gazdasági adatokat a választók rászedése céljából rejtette el a kormány, és ugyanezért tett nekik alapvető kérdésekben hamis, semmiképpen be nem tartható ígéreteket. A hatalom ilyen árú megtartásának nincs köze a demokráciához, annak szemszögéből nemcsak elfogadhatatlan, de értelme sincs. Ez a viselkedés csak diktatúrák logikájában értelmezhető. Valóságos demokráciában ilyen helyzet kialakulása elképzelhetetlen. Még kevésbé lehetséges, hogy aki pozícióját így tartotta meg, az még lelepleződését követően is, gátlástalan cinizmussal az ilyen körülmények között eleve érvénytelennek tekinthető választás eredményére hivatkozva merje megpróbálni igazolni hivatalban maradását.
A szempont, mellyel egyesek ennek láttán megnyugtatják magukat, hogy „politikusok máshol is hazudnak”, nem tartozik ide, és ha igaz lenne, sem jelentene semmit. Ha politikusokkal máshol is előfordul, hogy nem mindenben őszinték, a hazugság attól még nem norma.
Ráadásul Magyarországon sokkal többről, a demokrácia szabályainak széleskörű és lényegi átlépéséről volt szó. Úgy látszik, az áldemokraták kiestek szerepükből és még a maguk teremtette, csak formailag, illetve részlegesen demokratikus szabályok betartása is sok volt már nekik. Hogy a kormány számára tényleg nem idegen a diktatúrákéra emlékeztető magatartás, bármit papol az általa a gyakorlatban már halmozottan is semmibevett demokráciáról, azt nehéz félreérteni az állampolgárok ellen és megfélemlítésükre később történt,
semmivel sem igazolható brutális rendőri támadás után.
A taxissztrájk, vagyis 1990 óta a beszéd kipattanását követő országos spontán tiltakozási hullám volt az első eset, hogy a nép közvetlenül is megkísérelte hallatni szavát. Ami történt, úgy látszott, még a legelfásultabbakat is képes volt magukhoz téríteni. A kezdeti népi megmozdulás, majd annak – a jelek szerint – a kormány által manipulált lejárató és figyelemelterelő szándékú, erőszakos irányba terelésének kísérlete után, mely lendületéből ugyan elvett, de fölszámolni nem tudta, az ország egy fajta belső izzás állapotába került.
A szemek a legnagyobb ellenzéki párt felé fordultak. Az emberek a kialakult helyzetben vezetést, útmutatást vártak. De hiába. Ami ehelyett történt, annak jelentése félreérthetetlen. Orbán megmentette a sarokba szorult Gyurcsányt. Az őszödi beszéd nyomán kialakult rendkívüli helyzetből, abból ugyanis, hogy egy kétséges legitimációjú kormány ragaszkodott önkényesen a kifogásolható módon megszerzett hatalom megtartásához, demokratikus szempontból egyetlen kivezető út kínálkozott.
Új, az ország helyzetéről szóló valós tájékoztatás alapján megtartott választás haladéktalan kiírása volt a megoldás. Ezt a kormány azonnali lemondásának kellett volna megelőznie, karöltve egy, a köztársasági elnök által, tetszése szerint kinevezett ügyvivő kormánynak a választás eredményének kihirdetéséig, azaz új választott kormány alakulásáig tartó hivatalba lépésével. Hasonló elképzelések el is hangzottak.
Leginkább éppen saját híveinek okozott csalódást ebben a helyzetben Orbán,
amikor a Fidesz hosszas huzavona és egy általa kibocsátott, igen különös ultimátum lejárta után megtartott nagygyűlésén elutasította, hogy pártja új választást követeljen. Ez érthetetlen volt és ellentmondásban is állt a Fidesz egyébként hangoztatott álláspontjával, mely különben helyesen utalt a beszédet követően kialakult helyzet lényegi vonásaira.
Nehéz azt, ami történt, másként értelmezni, mint a pártok színfalak mögötti együttműködésének újabb, különösen világos jeleként. Bármilyen más megközelítésben fölfoghatatlan ugyanis, miért nem követelte a Fidesz vezetője azt, amit mind a demokrácia védelme, mind az ország, sőt saját pártjának formális érdeke szempontjából kézenfekvő lett volna követelnie, azaz új választás kiírását. Arra az esetre, ha a kormány megkísérelné visszautasítani, hogy eleget tegyen az ellenzék fölhívásának, ezt a helyzethez illő ellenlépés kilátásba helyezésével is alá lehetett, sőt kellett volna támasztani.
Orbán világosan megmondhatta volna, hogy ha a kormány továbbra is ragaszkodna a demokrácia semmibevételéhez, országos sztrájkra fogja fölhívni az ország lakosságát a demokrácia megmentése érdekében. Mi sem lett volna egyszerűbb. A közös föllépés igénye máris szinte a levegőben lógott, csak a vezetés hiányzott hozzá. Ha csak az ország harmadrésze tett volna eleget – ha a dolog úgy alakul – Orbán fölhívásának, és ennyi legalább bizonyosra vehető, hogy csatlakozott volna hozzá, nem kétséges, hogy a kormány nem maradhatott volna tovább a helyén.
Mindez azt követte, hogy az állítólagos ellenzék vezetője úgy szólította föl hozzá intézett ultimátumban lemondásra a kormány fejét, hogy csak a magyar nép teljes politikai zavarodottságával magyarázható, hogy elmaradt tízmillió ember egyszerre kitörő hahotázása. Valószínűleg egyedülálló az ultimátumok történetében ugyanis, hogy a teljesítés elmaradása esetére a kibocsátó ne helyezzen kilátásba kézzelfogható ellenlépést.
Mindössze a máris folyamatban lévő tiltakozás folytatására, konkrétan a nagyon várt, de érthetetlenül elhalasztott nagygyűlés megtartására történt utalás. A tét tehát az volt, hogy ha Gyurcsány – akinek távozását az ultimátum követelte – nem mond le, akkor a Fidesz majd megtartja különben is esedékes nagygyűlését. Ilyen állítólagos ultimátum kibocsátása szemfényvesztés.
Nem az egyetlen volt az ügyben a Fidesz vezetője részéről. Szólaltathatott meg kollektíven ébresztőórákat, javasolhatta, hogy a kormány lemondását követelők tűzzenek ki fehér masnit, kivonulhatnak a Fidesz képviselői a parlament ülésterméből Gyurcsány beszédei alatt – mindez nyilvánvalóan nem több üres gesztusnál. Jó az efféle az ellenzéki tevékenység illúziójának keltésére, jó a szembenállás látszatának demonstrálására, jó a megosztottság fönntartására, de ezen túl, magától értetődően, nem jó semmire.
Gyurcsány lemondása, annyi biztos, aligha volt várható mindettől.
Még a népszavazás kezdeményezése sem szolgált más célt, mint az ő ingatag pozíciójának megszilárdítását. Egészen egyértelmű ugyanis, hogy bármi is szóljon a népszavazás gyakorlata mellett egyébként, az adott körülmények között ez a kezdeményezés mindenekelőtt a kormány megmentését eredményezte azáltal, hogy a figyelemnek a tényleges kérdésről való elterelését szolgálta.
A kérdés az őszödi beszéd ügye nyomán a kormány legitimitása volt, az, hogy helyén maradhat-e, intézkedhet-e egyáltalán, nem pedig az, hogy mennyiben helyes, amit tesz. A népszavazás ötlete viszont az igazi kérdést átlépve a helyzetet hamisan, nagyon a kormánynak kedvezően, olyan megvilágításban jelenítette meg, mintha bizonyos konkrét intézkedések jelentenék a problémát. Egyúttal a kezdeményezés még azzal is a kormány kezére játszott, hogy messzire elodázta azt a keveset is amit a népszavazás eredményétől esetleg várni lehet.
Mindez csak arra volt jó, hogy a Fidesz úgy segíthessen a kormánynak a fölhördült nép lecsendesítésében, hogy közben a maga részéről még aktív ellenzéki tevékenységet is tudjon színlelni. Ettől kezdve a vonatkozási pontok megváltoztak, többé az igazi kérdésről nem is lehetett szó, az érdeklődés középpontjába ugyanúgy jogi hercehurcákat állítottak, mint amikor az MDF-kormány keresett kifogást arra, hogy miért kerüli el a kommunizmus mezében bűnözők felelősségrevonását.
Mint akkor, most is kitapintható volt a csak látszólag szembenálló pártok közötti összejátszás. Olyankor mulasztani el új választás követelését, amikor ezt nemcsak a demokrácia védelme teszi szükségessé, de hasonló elképzelésekkel ezrek is vonulnak az utcára, akkor tolni odébb bármiféle kibontakozásnak még legjobb esetben is csak az esélyét legkevesebb egy évvel, amikor az ország krízishelyzetben van, amikor a dolgok halaszthatatlanul azonnali megoldást kívánnak, nem tekinthető egyszerűen ügyetlen politizálásnak. Ez kétségtelenül átgondolt, tudatos döntés eredménye volt a Fidesz részéről, összhangban a pártoknak már 1989 óta folyó, ami a lényeget illeti, együttes országlásával.
az írás alább folytatódik:
>> 2. rész >>
>> 3. rész >>
>> 4. rész >>
>> 5. rész >>
>> 6. rész >>
>> 7. rész >>
>> 8. rész >>
>> 9. rész >>
>> 10. rész >>
>> 11. rész >>
>> 12. rész >>
vissza a cikk elejére:
>> Kibulizott ország >>