Szerepjátszásuk visszásságai. Nemzetellenességük. Félnek a néptől
Bereznay András 2008. január 29. 09:35, utolsó frissítés: 2008. január 28. 10:43
Valódi arculat nélküli pártok persze nem kérhetnek a néptől támogatást azon az alapon, hogy ők egy szűk csoport tagjainak személyes érdekeit képviselik. Hogy népszerűséget, vagyis szavazatokat kereshessenek, ahhoz olyan azonosítható szerepeket kell magukra ölteniük, melyek látszólagos képviseletében azután fölléphetnek. Így is történt.
De hogy nem társadalom javító, országépítő gondolatokkal azonosulás, ilyen elképzelések képviselete alakította őket pártokká, ahogyan az normális körülmények között pártok alakulásához vezetni szokott, hanem fordítva, a más miatt életrehívott pártokhoz kerestek forgalmazható eszmeiséget, az kiderül abból is, hogy ezek a szerepek, mint a rosszul szabott ruha a viselőjére, mennyire nem illenek az egyes pártokra.
Emlékeztet a helyzet a rosszul szinkronizált filmekére is. Szájmozgást is lehet látni, szavak is hallhatóak, mégis mindenki észreveszi, hogy valami mélyen disszonáns. Azzal együtt, hogy világjelenség, hogy a hagyományos bal- és jobboldali magatartások sokszor átfedik egymást, összemosódnak, az mégis rendkívül szokatlan, ami Magyarországon történik, hogy egy magát baloldalinak tekintő, ezt eredetén túl, nevében is kifejező párt, az MSZP, a nagytőke népnyúzó pártjának számítson, míg jobboldaliként számontartott fő ellenlábasa, a Fidesz, népszerűségét mindenekelőtt szocialisztikus intézkedéseire, társadalmi gondoskodásra irányuló megközelítéseire alapozhatja.
Mindez nem csupán szerencsétlen elnevezésekre, fölcserélt szerepekre utal, hanem mintegy megtestesíti, hogy mélyen és átfogóan más minden, mint aminek mondják. A jelenség tehát szimptomatikus. Lehet úgy tekinteni rá, mint kilógó hatalmas lólábra.
Szerepeikből – ezúttal más értelemben –
eközben a pártok rendszeresen ki is esnek. Csak a Magyarországon már mindent áthatóan eltorzult viszonyok között nem tűnik föl sokaknak, hogy például micsoda képtelenség egy parlamenti demokráciában az, hogy kormánypártok rendszeresen támadják az ellenzéket, rá próbálva ruházni a felelősséget a legkülönbözőbb nehézségekért. Holott a demokrácia működéséből természetszerűleg adódik, hogy felelősség csak a mindenkori kormányt terheli.
Időnként még az a követelés is elhangzik a kormány részéről – pedig ehhez eleve nincs köze – hogy az ellenzék vezetője mondjon le pártvezetői megbízatásáról. Ez persze a kérdéses vezető érdemeire, de akár halálos bűneire való minden tekintet nélkül teljes képtelenség, mert a kérdés – ha van ilyen – kizárólag az ellenzék saját ügye, semmilyen tekintetben nem a kormány vagy pártjainak dolga, és ilyen fölszólításnak nincs semmi helye a demokratikus gyakorlatban.
Aki effélével áll elő, az mintha szándékos cinizmussal akarna gúnyt űzni a parlamenti rendszerből, ahol csak a kormányok azok, akiknek megbízatásuk van, felelősségre csak ők vonhatók. Alighanem ez a plafon kiparkettázásának szorgalmazására emlékeztető dadaista jellegű ötlet is része az emberek gondolkodásának összezavarására, és ezzel ítélőképességük megbénítására irányuló szüntelen erőfeszítésnek a pártok részéről.
Hasznos nem megfeledkezni róla: mindez nem komoly. Ál-ellentétekről van szó, a szembenállás színleléséről, melynek során időnként még arról is megfeledkeznek, úgy látszik, hogy mik azok a keretek, melyeken belül álvitáik legalább elméletben folynak. A szerepjátszás buzgóságában csak arra figyelnek, a hatás legyen minél nagyobb, a tartalmi részletek nem is számítanak. A forma kedvéért történő vádaskodásaik időnként ezért annyira zavarosak, értelmetlenek.
Hogy komoly zavar van a szerepekkel,
az másból is kiderül. A köztudatban az SZDSZ „liberális” címkével fogadtatta el magát. Belső működésében mégis olyan centralizált vonások voltak tapasztalhatóak, ami máskor leninista pártokat jellemzett, és bizonyára nehéz működő demokráciákban máshol olyan liberális pártot találni, mely a lakossággal szembeni szadisztikus – sőt a vonatkozó törvényeket és előírásokat is semmibevevő – rendőri támadást nemcsak jóváhagyja, természetesnek tekinti, de még üdvözli is, miközben az egyszerű állampolgártól engedelmes meghúzódást, otthonmaradást vár el, és mindezt a „rend” nevében.
Mennyivel liberálisabb volt József Attila – anélkül, hogy magát akként osztályozta volna – aki észrevette, hogy a „rend” eszményére a társadalom szabadságának tekintélyelvű ellenfelei szoktak hivatkozni, hogy óvatosnak kell lenni, a „rend” ne kerüljön szembe a szabadsággal : „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…!” Nem kevésbé volt antiliberális az SZDSZ magatartása, amikor az idegengyűlölő rasszizmus fogalomtárának bevetésével fáradozott azon, nehogy a határokon túlon rekedt magyarok magyar állampolgárságot is kaphassanak.
Legalábbis nem mentes a szerepzavartól a Fidesz,
a már érintett, a bal illetve jobboldalhoz tartozás ellentmondásaitól függetlenül sem. Kezdeti, a kommunisták ifjúsági szervezetének demokratikus alternatívájakénti megjelenése után, először az SZDSZ-től is balra álló liberális jellegű párttá alakult. Csak jóval később, sikertelenségét tapasztalva változtatta arculatát hirtelen fordulattal jobboldalivá. Ezt a jellegét azonban csak a nemzeti értékekkel, szempontokkkal való azonosulása adja meg, ami szintén kérdéseket ébreszt.
Jelei vannak ugyanis, hogy részéről még ez az azonosulás is nagyrészt csak fölszínes, mely a megfelelő szavak és jelképek használatán túl inkább csak üres gesztusokban merül ki. Érdemes itt arra gondolni, hogy bármennyire is fölvállalta az erről szóló népszavazás alkalmával a kisebbségbe szorult magyarok kettős állampolgárságának ügyét, nemcsak, hogy nem tőle származott a kezdeményezés, de még amikor kevéssel korábban kormányon volt, ezért semmit nem is tett.
Helyette úgy látszik, mintegy igyekezett megelőzni az érintettek – kézenfekvő – követelésének fölmerülését egy semmit igazán meg nem oldó, lényegileg üres gesztus értékű, és még e minőségében is fölhígított magyarigazolvány bevezetésével. Úgy tűnik, a népszavazás alkalmával is csak annyi történt, hogy a Fidesz – ha már a kérdés így is, úgy is napirendre került – arculatára tekintettel – egyszerűen nem tehette meg, hogy a kettős állampolgárság ügyét ne támogassa. Mindez nem mutat részéről a nemzeti meggondolások érdembeli, őszinte és elkötelezett képviseletére.
A tények arra mutatnak,
hogy ha vannak is e téren köztük különbségek, a pártok mindnyájan tartózkodnak attól, hogy nemzetinek nevezhető ügyekkel – mindenekelőtt a határokon túl élő magyarok érdekeivel – komolyabban azonosuljanak. Ez elég föltűnő olyankor, amikor a térség más országaiban kisebb-nagyobb mértékben fölszínre tört a nemzeti érzés a kommunizmus bukása után. Jelei ugyan ennek nálunk is voltak és vannak, maga a Fidesz is elég zászlót lenget, de már az MDF kormány is megelégedett e vonatkozásban (akár fölösleges) jelszó hangoztatással és (még szép!) a tőlünk délre dúló háború elől menekülő magyarok beengedésével.
Holott törődő, céltudatos, értelmes vonalvezetéssel, az akkori képlékeny helyzetben sokkal többet érhetett volna el a magyar kisebbségek számára, mint amennyit elért, illetve mint amennyit ők maguknak kivívtak. Ami meg az MSZP és az SZDSZ ilyen természetű megnyilvánulásait illeti, ezeket említeni sem érdemes, és némelyiket jobb is nem említeni.
A különös jelenség magyarázata nemcsak abban keresendő, hogy a pártok általában is közömbösek mindennel szemben, ami nem saját érdekük, sőt abban sem, hogy nálunk a kommunizmus a Szovjetunió – itt részletezni nem érdemes – saját meggondolásai miatt különösen elnemzetlenítően hatott, hanem mindenekelőtt abban, hogy tudatában vannak, hogy látszólag demokratikusan legitimált hatalmukat elméletben állandóan fenyegeti az általuk mesterségesen megosztott nép esetleges öntudatra ébredése és egységesülése.
Ezt mindenképpen igyekeznek elkerülni. Fölismerik, hogy hatalmuk jelentős mértékben a nép történelmileg kialakult, ismétlődő traumákban gyökerező, mély, kollektív önbizalomhiányán, a társadalom ehhez kapcsolódó szétforgácsoltságán nyugszik. Tudják, hogy a népet elsősorban ez akadályozza meg a saját érdekei megvédésére történő önszerveződésben, a velük szembeni egységes föllépésben.
Világos kell legyen számukra az is, hogy ha sikerülne föltűnő, ugrásszerű javulást elérni a kisebbségben élő magyarok helyzetében, nem annyira egyéni jólétük tekintetében, hanem mint közösségekében, például ha autonómiát kapnának, annak nemcsak a közvetlenül érintettekre nézve volnának kedvező – egyebek között – pszichológiai következményei, de sejthetően, a saját szélesebb nemzeti közösségére, és ezzel önmagára ilyen eredmény után mégis büszkébben tekinteni tudó hazai magyarságra nézve is.
A megtapasztalt siker
azután az önbecsülés növekedésének forrásává válva ahhoz vezethet, hogy a nemzete eredményére büszke magyar ráébred, hogy a másik ember, ha más pártot támogat is mint ő maga, nem ellensége, hanem a szélesebb magyar közöségnek hozzá hasonló részese, aki az eredményre szintén büszke, vagyis ilyen szálon összetartoznak. Ez a fölismerés pedig várhatóan más közös ügyeik közös továbbgondolásához is vezet, a pártok számára kiszámíthatatlan – de alighanem kedvezőtlen – következményekkel.
Ugyanez hasonló módon lett volna igaz akkor is ha a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredményes, vagyis ha a kisebbségben élők magyarságuk jogán kaphatnának nálunk is állampolgárságot. A mai Magyarországon élők számára, ha megszavazták volna az állampolgárság minden magyarra kiterjesztésének lehetővé tételét, az egyszerű jótett azt a lelki katarzist, a saját erő megtapasztalását hozta volna meg, melyet az ország népessége már több mint háromnegyed évszázada hiába keresett.
Ehhez kapcsolódott az igen szavazatot kétségbeesetten ellenzők különben megmagyarázhatatlanul görcsös igyekezete, hogy a nép pozitív döntésének elejét vegyék. Féltek, hogy a nép együttes igen szavazatának nyomán fölismeri összetartozását, egyben erejét, alapvetően közös érdekeit. Tartottak tőle, hogy az atomizáltság megszűnése majd azt is lehetővé teszi, hogy az így a határon belül is újjászülető, ezzel öntudatára ébredő közösség kétségbe vonja annak az antidemokratikus elrendezésnek az érvényességét, melyet a pártok a kommunizmus vége táján saját érdekükben vittek keresztül.
Az, hogy volt olyan párt, amelyik az igen szavazatot támogatta – már kiderült, saját korábbi politikája ellenében – ez a körülmények kényszeréből történt, és egyben azzal is járt, hogy általa a pártoknak ezúttal is (látszatra) szembekerülése, sokak számára a kérdést pártszempontból jelenítette meg. Ez pedig, azaz az érdemi meggondolások megkerülése, az egész dolgot kisiklatta és végül a nemzet közösségét megfosztotta attól, hogy az egybetartozásra ocsúdás fölemelő és erőt adó élményét átélhesse.
A pártok nem törekednek arra, még ha nemzeti érzelműeknek állítják is be magukat, hogy a társadalmat ilyen élményhez juttassák, nehogy ez megosztottságának végéhez vezessen. Ellenkezőleg, a még legalább a maradék ország területén fönnálló szűkebb értelemben vett állampolgári közösségi érzés szétzúzására is törekedtek. Ilyen érzés az átalakulás idején még mindenképpen létezett. A pártok ezt nem csak támogatottságuk erővonalai mentén igyekeztek megbontani, hanem közvetve is.
az írás alább folytatódik:
>> 2. rész >>
>> 3. rész >>
>> 4. rész >>
>> 5. rész >>
>> 6. rész >>
>> 7. rész >>
>> 8. rész >>
>> 9. rész >>
>> 10. rész >>
>> 11. rész >>
>> 12. rész >>
vissza a cikk elejére:
>> Kibulizott ország >>