Ál-plurális elit uralma, a berendezkedés természete. Együttműködésük, valódi céljaik
Bereznay András 2008. január 29. 09:35, utolsó frissítés: 2008. január 28. 10:42
A hatalom átjátszása sikerült. Már az átalakulás folyamatát teljessé tevő választás utáni első kormány megalakulása óta, vagyis az új rendszer kezdetétől világos, hogy e folyamat befejezésével nem tűntek el azok a meggondolások, melyek a pártokat a nem demokratikus föltételek melletti tárgyalásokra, és egymással együttműködve nem kevésbé antidemokratikus döntések hozatalára indították.
Ez természetes is, hiszen az új kormány hivatalba lépése nem végeredményét hozta meg, hanem éppenhogy kezdetét jelentette annak, aminek elérése érdekében egymással közösséget vállaltak. Ekkor nyílt meg előttük igazán az addig csak meglátott lehetőség. A szovjet rendszerből a nyugati világhoz csatlakozás során az elit addig elkülöníthető rétegei együttműködve találták meg a módját, hogy pozícióik föladása nélkül az új helyzethez alkalmazkodva legitimálják közös hatalmukat és érvényesítsék érdekeiket.
Újdonság az elit belső átstruktúrálódása, majd egységesülése volt. 1990-től a volt kommunisták szorultak háttérbe, hatalomra korábbi csendestársaik kerültek, illetve politikai szerepet vállalt részüknek egy rétege. Azáltal, hogy mindnyájan demokratáknak mondták magukat és ezt egyenlő joggal (azaz nélküle) tehették, többé már ezek az egymáshoz évtizedek során át fokozatosan hasonuló rétegek, múltjuktól eltekintve, nem is maradtak megkülönböztethetőek.
Hamarosan ez az elit egységesülését jelentette. Ennek semmilyen tekintetben nem mond ellent az, hogy nem egy pártba szerveződtek. Éppenhogy a többpártiság volt annak a kulcsa, hogy azóta is sikerrel követhették a választott közös utat az ország vagyonának és erőforrásainak a maguk, illetve köreik számára történő minél nagyobb arányú megszerzése érdekében.
Diktátorok már régen fölismerték,
hogy vezetők hivatalba kerülésének a népfelség vonzó elvén alapuló demokratikus szabályozását, a választást, nem nehéz önkényes elemek beépítésével valódi értelmétől megfosztva, saját másra épített uralmuk legitimálására használni. Gyakori, hogy diktatúrák nem utasítják el választás tartását, hanem egyszerűen csalnak a folyamatnak valamelyik pontján. A kommunista diktatúrákban is megrendezték a választások színjátékát, sőt kötelezővé is tették a rajtuk való részvételt, mintha azokon bármi is múlott volna.
A kényszer nem is az eredmény miatt volt fontos. Mivel – legalábbis tipikusan – az uralkodó párton kívül más nem is indulhatott, így a kimenetel tekintetében nem lehetett kétség, valószínűtlen, hogy szinte bárki is a saját akaratából azzal fárasztotta volna magát, hogy leadja szavazatát. Ha pedig nem lettek volna választók, akiknek a döntésére bármennyire átlátszóan is hivatkozni lehetett, uralmuk legitimálásának ezt az eszközét a kommunisták elvesztették volna. (Ha az országban, ahol ez történt, nem is, de Nyugaton azért akadtak, akiket az ilyesmi megtévesztett.) Ehelyett, így nem meglepő módon, rendszeresen nagy részvétel melletti elsöprő többséggel győztek.
A Kádár-kor szellemének mérhetetlen amoralitásával átitatott elit, azaz pártjai, ennél jóval eredetibb módot találtak a demokratikus választási folyamat manipulálására, kiváltságos helyzetük megtartása érdekében. Ami a kommunistákat illeti, előttük persze az ötlet már addig sem volt ismeretlen, hogy a demokráciát azzal is ki lehet játszani, hogy egymással alapvetően együttműködő pártok a népnek látszólagos döntési szabadságot adva
állítanak választóiknak csapdát.
Azzal, hogy bárkire is adják az emberek szavazataikat, így is, úgy is ugyanannak az érdekcsoportnak valamely, magát önállónak álcázó tagját fogják maguk fölé kormányra emelni. Ez az elképzelés azért volt ismerős számukra, mert ők maguk eszelték ki a többpártrendszerű nyugati demokráciák megrágalmazására, hogy azoknak a nép döntésén alapuló legitim voltát így szavakban elvitathassák, és a többpártrendszert magát saját egypárti rendszerüktől ennyiben el nem térőnek, de mindjárt hazugságra épülőnek is bélyegezhessék.
Előadásukban Nyugaton az összes (legalábbis ha más mint kommunista) párt a „burzsoá uralkodó osztály” együttesen elnyomó, közösen népellenes érdekeit képviselte. Mi sem volt számukra kézenfekvőbb azután a Magyarországon kialakított különleges helyzetben, mint addigi csendestársaik új pártjaival karöltve, határtalan cinizmussal, a más ellen vádként hangoztatott módszerhez saját maguk érdekében folyamodni.
A pártok színfalak mögötti együttműködése nem csak a kezdet már ismertetett meghatározó eseményei miatt félreérthetetlen.
Bármennyire is megtesznek mindent ezek a szervezetek annak érdekében, hogy pártoknak egymással Nyugaton szokásos versengésénél is sokkal elkeseredettebb szembenállás látszatát keltsék, hiába zúdítják rendszeresen a hol jogos, hol alaptalan vádak sokaságát is egymásra, sőt nem ritkán még gyalázkodnak is kölcsönösen, és függetlenül attól, hogy mennyire ezek részleteitől és részleteik részleteitől hangos, egyre hangosabb a teljes nyilvánosság, az azóta eltelt idő egyes eseményei is leleplezik, hogy a számukra fontos kérdésekben – tűnjön ez a csak a külvilág felé mutatott szembenállásukat meglátni képes fölületes szemlélő előtt bármekkora képtelenségnek – igenis gondosan összejátszanak.
Föltűnő, nem utolsó sorban az az ország talán minden lakója által jól ismert jelenség, hogy mennyire mintha azonos forgatókönyvre épültek volna a rendszeresen kipattanó, hihetetlen összegek eltulajdonításáról szóló, ilyen-amolyan ügynek elnevezett korrupciós botrányok.
Az „ügy” kipattan.
A szálak a kormányzó párthoz vezetnek. Az ellenzék tiltakozik, számonkér, kiabál. Nagyon kiabál. Még sokkal jobban kiabál. A jogi eljárás elhúzódik. Közben új választásokat tartanak. Az addig kiabáló ellenzék kerül kormányra. Különféle részletek tekintetében jogi nehézségek merülnek föl, az „ügy” lassanként elalszik. A fő vádlottak megússzák – egészen vagy kevéssel.
Új „ügy” pattan ki. A korábbi kormány – most már ellenzékben – nagyon és még jobban kiabál. Idővel ő kerül kormányra. Ez az „ügy” is elalszik. És ez így megy tovább egyre több „ügy”-gyel, melyek az összes történő ügyeknek, ez legalábbis gyanítható, csak kis, nyilvánosságra került részét jelentik, mintegy a jéghegy csúcsát, mert a még nagyobb korrupciós ügyek másképpen, még rejtettebben történnek. Ide tartozhat korrupciós botrányok adatainak hosszú időre történő, elgondolkoztató titkosítása is. A pártok együttműködnek, kéz kezet mos.
Zárt ajtók mögött kötött megállapodásuk részletei a kívülálló számára nem lehetnek ugyan pontosan ismeretesek, de jellegük már annál inkább átlátható. Eleinte lehetett azt gondolni, hogy megegyezésük csak a hatalom átjátszását szolgálta az egyik oldalról, és az elkövetett bűnök alóli mentesülés garanciáját a másikról. Mára már a társadalom tapasztalata ennél többre mutat. Arra, hogy a politikát számukra nem egy ország sorsa iránti felelősség határozza meg, hanem saját köreik gazdagodásának keresése, egyre magasabb szinten.
Szükségtelen itt ismertetni nem is csak az összeszámolhatatlan kisebb-nagyobb esetet, amikor közpénzek, közjavak magánkézbe kerültek, de még a módozatok sokaságát sem, melyekkel ezt hatalmi pozícióból manipulálva elérik. Épp elég hangzott el eddig is ilyesmiről nyilvánosan, azonosítható igazságtartalommal, még ha csak kölcsönös vádaskodások formájában is, ahhoz, hogy a jelenség létéről senkinek se lehessen kétsége.
Nincs is. Ha többnyire az összefüggések átlátása nélkül is, legalább ennyi a legtöbb Magyarországon élő ember számára most már egyértelmű tényként jelenik meg. Ami hiányzik, az annak a tudatára ébredés – kollektíven –, hogy nem csak egyes oldalon lévők követnek el tömegével ilyesmit, és nem is csak a politika piszkossága miatt történik így. Még fölismerésre vár, hogy mindezt valójában és kizárólag az áldemokratikus berendezkedés, vagyis az álpártok színfalak mögötti együttműködése teszi lehetővé.
A nem mesés állapotok népmeseiek. Hétfejű Sárkány szedi rejtőzve áldozatait. Csak fejei láthatók, a pártok. Tüzet okádnak – egymásra és szüntelenül. Csak lángja van, hője nincs. Hogy a nyakak egy testből ágaznak szerte, gondosan takart. Többpárt-egysárkány-rendszer működik.
Ami az 1990-es választások óta Magyarországon politikai élet címén történik, az lényegét tekintve csak színjáték, a demokratikus közélet létezésének színlelése. Az, hogy a pártok a volt ideológiát mindnyájan elhagyták, a korábbi jelszó és szimbólumrendszert gyökerestül megváltoztatták, ezen mit sem változtat. Az számít csak, hogy a népet, melyet a demokrácia elveinek és normális gyakorlatának megcsúfolásával eszközként, uralmuk legitimálására használnak, megint sikerült kihagyni a döntéshozatalból, a hatalom gyakorlásából.
A pártok érdekei annyiból közösek, hogy a néppel, mely fölocsúdása esetén egyedül jelenthet uralmuk számára fenyegetést, mindannyian együttesen szembenállnak. Ennek megelőzésére tökéletes eszközként kínálkozott a népnek az egyes pártokat támogatás szerinti megosztása. Figyelmét pártpolitikai álküzdelmek irányába terelik, hogy ne ismerhesse föl a valóságot, azt tudniillik, hogy a pártok nem valódi politikai pártok, amennyiben nem eltérő nézetek képviselői, hanem a néppel szemben egymással mintegy véd- és dacszövetségre lépett, párt mezben föllépő, csak részlegesen eltérő érdekcsoportok.
Míg az egyes pártoknak mindezzel csak legfölsőbb vezetése, talán azoknak sem minden tagja lehet így tisztában, azért gondjuk volt rá, hogy érdekeikkel különböző szálakon, de nem elvekre épülő azonosulás, hanem a megélhetés biztonsága meggondolásából (elég a különböző eleve egyik vagy másik párthoz kötődő, informálisan „Fideszes”, „MSZP-s”, „SZDSZ-es” stb.-ként ismert munkahelyekre gondolni), közvetve sokkal szélesebb körök személyes érdeke is összefonódjon.
az írás alább folytatódik:
>> 2. rész >>
>> 3. rész >>
>> 4. rész >>
>> 5. rész >>
>> 6. rész >>
>> 7. rész >>
>> 8. rész >>
>> 9. rész >>
>> 10. rész >>
>> 11. rész >>
>> 12. rész >>
vissza a cikk elejére:
>> Kibulizott ország >>