Jól jön a szunnita-izraeli közös ellenség: Irán
szerk. 2007. február 08. 18:36, utolsó frissítés: 18:29"Vahhábiták és síiták tartósan nem képesek békében élni", főleg, ha a kedélyeket egy atombomba is zavarja. Irán eközben Törökország nyugati integrációját fúrja. #b#[háttér]#/b#
Az iszlám országokat megosztó felekezeti szembenállás, különösen az iraki polgárháború súlyosbodása és a libanoni belpolitikai feszültség erősödése óta megnőtt a súlya Szaúd-Arábiának, amely nemcsak a maga nevében nyilvánít véleményt a konfliktusokról: az utóbbi hónapokban a vahhábita királyság lett a szóvivője a szunnita araboknak.
E szerepet mi sem mutatja jobban, mint hogy Rijádban egymásnak adják a kilincset a nemzetközi politika nagyágyúi. Csak január végén, február elején féltucatnyi magas rangú személyiség tárgyalt a szaúdi kormány, illetve a királyi család tagjaival.
Köztük volt Robert Gates amerikai védelmi és Condoleezza Rice külügyminiszter, Ali Laridzsáni, Irán nukleáris kérdésekben illetékes főtárgyalója, Pervez Musarraf pakisztáni elnök és Angela Merkel német kancellár. Az utóbbit napokkal követi Vlagyimir Putyin orosz államfő vizitje. Csupa olyan tényező, akiknek szavuk lehet abban, folyamodik-e a külföld katonai fellépéshez Iránnal szemben az egyre inkább elmérgesedő nukleáris vitában.
Szaúd-Arábia újra színre lép
A viszonyok nyomására Szaúd-Arábia mintegy belenőtt abba a szerepbe, amelyet évtizedeken át Egyiptom töltött be – így az arab világ súlypontja Kairóból kelet felé, az Arábiai-félszigetre helyeződik át.
A sivatagi királyság első számú olajtermelőként gazdasági téren mindig is "nehézsúlyúnak" számított. A szaúdi kivitel eléri a napi 9 millió hordót; ez félmilliárd dollárt hoz a rijádi államkasszának – naponta. Bár az utóbbi hónapokban esett a kőolaj világpiaci ára, a királyság tavaly ennek dacára mintegy 180 milliárd dollárt bevételezett olajexportból. (Új lejben kifejezve ez 4590 millliárd.)
Az ország tekintélyét némileg megtépázta, amikor bő öt évvel ezelőtt kiderült, hogy a szeptember 11-i merényletek elkövetőinek a többsége szaúdi állampolgár volt.
A síiták és szunniták között számos arab országban éleződő feszültség láttán azonban Szaúd-Arábia mintegy felébredt 2001 óta tartó Csipkerózsika-álmából, egyre ingerültebben reagálva az iszlám két ágának követői közötti feszültség fokozódására. Sehol nem váltottak ki akkora nyugtalanságot a bejrúti egyetemen január végén lezajlott véres összetűzések, mint éppen Rijádban.
A vahhábita királyság ugyanis a libanoni szunniták patrónusának tartja magát. Az ellenzék által szorongatott miniszterelnök, Fuád Szinjóra az egyik legközelebbi bizalmasa volt a 2005-ben meggyilkolt elődjének, Rafík Harírinek – aki viszont vállalkozóként Szaúd-Arábiában szerezte tekintélyes vagyonát, s akit szinte családi szálak fűztek a szaúdi királyhoz és hercegekhez. "Miért öltétek meg a mi fiunkat?" – tette föl állítólag a kérdést Abdallah trónörökös Bassár al-Aszad szíriai elnöknek, miután értesült a Haríri életét kioltó merényletről.
Vahhábita-síita ellentétek
Amilyen közel érzik magukhoz a szaúdiak a Libanonban vagy Irakban élő szunnitákat, épp olyan kevésre becsülik a Hezbollah vagy Muktada asz-Szadr síitáit (a radikális síita hitszónok mozgalmának 32 képviselője van az iraki törvényhozásban). Pontosan ehhez a választóvonalhoz igazodik a királyság közel-keleti politikája is. Szaúd-Arábia összerúgta a port Szíriával, mert Damaszkusz leplezetlenül támogatja a libanoni Hezbollahot.
Ugyanakkor sehogyan sem találja a hangot Irakkal, mert a bagdadi kormányt a síiták dominálják. Ezzel egyidejűleg egyre inkább szembe kerül Iránnal, a nagy síita ellenpólussal, az iraki és libanoni síiták fő pártfogójával.
A konfrontáció enyhítését célzó diplomáciai erőfeszítésekben nem volt hiány. Január végén meglepetésszerű látogatást tett Teheránban Bandar herceg. Szaúd-Arábia korábbi washingtoni nagykövete jelenleg a nemzetbiztonsági tanács elnöke – és mint ilyen, kulcsfigurának számít Rijádban. Hivatalosan a téma a libanoni "nemzeti egységkormány" létrehozása volt (amit hónapok óta követel a síita ellenzék).
Megfigyelők azonban tudni vélik: Bandar látogatását mérsékelt teheráni körök arra próbálták felhasználni, hogy Amerika irányában puhatolózzanak. A feszült iráni-amerikai kapcsolatok javításában aligha találhatnának jobb közvetítőt a szaúdi hercegnél, akiről az a hír járja, hogy könnyebben jut be a Fehér Házba, mint némely washingtoni miniszter.
Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök ellenlábasainak azonban alighanem csalódniuk kell. Szaúd-Arábiában ugyanis a királyi család hívei és annak ellenfelei (akik például alkotmányos monarchiát akarnak a jelenlegi, általuk diktatúrának nevezett rendszer helyett) egyetlen dologban értenek egyet: Irán és a síiták gyűlöletében.
"Vahhábiták és síiták tartósan nem képesek békében élni" – jelentette ki a Der Spiegel hírmagazinnak Muhszín Avadzsi rijádi üzletember. Az ismert ellenzéki személyiség szerint Irán célja a konfliktus elmélyítése, amihez "természetes támadási pontot" lát a Szaúd-Arábia olajban gazdag keleti tartományában élő síita kisebbségben.
Az iraki események erőteljes iráni befolyásolása szemléletesen bizonyítja, hová jutna a Közel-Kelet, ha Teherán csakugyan szert tenne atomfegyverre. "Mi is éppúgy Ahmadinezsád (iráni elnök) jóindulatától fogunk függeni, miként ma Fuád Szinjóra libanoni kormányfő a síita Hezbollah vezérének, Naszrallah sejknek a jóindulatától függ" – érvelt Avadzsi.
Izraeli-szunnita érdekközösség?
Következtetése egybecseng számos szaúd-arábiai kommentátor nézetével, miszerint elkerülhetetlen az iráni nukleáris létesítményekre mért "megelőző csapás". Ezt Amerikának kell végrehajtania, mégpedig lehetőleg azelőtt, hogy a Bush-kormány mandátuma lejár – sugallják rijádi elemzők.
A szunnita-síita konfrontáció éleződése képezte a közel-keleti "kvartett" múlt heti washingtoni találkozójának hátterét is, amelyen a 2003-as "útiterv" mellett szóba került a Szaúd-Arábia által 2002-ben előterjesztett béketerv is. Utóbbi a kapcsolatok normalizálását helyezi kilátásba Izraelnek, cserébe az 1967-ben megszállt összes területről történő kivonulásért. (A 2002-es béketerv érvényességét Szaúd Ibn Fejszál herceg, a királyság külügyminisztere újfent megerősítette a Spiegelnek adott interjúban, hozzátéve: a terv bírja "valamennyi arab állam támogatását".)
A két elgondolás egyidejű fölmelegítését a német hírmagazin szerint az indokolja, hogy a Közel-Kelet viharos történetében csak ritkán estek olyan közel egymáshoz az arabok és Izrael érdekei, mint ma: Szaúd-Arábiát és szunnita szövetségeseit éppúgy fenyegeti Irán atomhatalommá történő előlépése, mint a zsidó államot.
Az ok Avadzsi szerint kézenfekvő: Izrael teendői korlátozottak, az állam első számú célja a zsidó nemzet létezésének a szavatolása. Irán világnézete viszont globális, és ebbe beletartozik a közel-keleti térség – benne Szaúd-Arábia – fölötti hegemónia megszerzése is.
Irán és Törökország közös ügyei
Ha ön teheráni molla lenne, aki a nyugati "akarat koalíciójával" néz farkasszemet, úgy akadna egy ország, amelyet megpróbálna maga mellé állítani: a szomszédságban fekvő NATO-tagállamot, Törökországot. Éppen ezt teszik újabban az irániak. Ankarának és Teheránnak ugyanis egyre inkább van egy közös ügye: az Észak-Irakban tevékenykedő kurd gerillák, akik ellen Amerika képtelen bármit is tenni – írja elemzésében a Newsweek.
Még korai lenne bármilyen "antant"-ról beszélni. Irán nyilvánvalóan megpróbálja Törökországot eltávolítani hagyományos nyugati kötődéseitől, és ehhez az eszközt a kurdok jelenthetik. Iráni tisztségviselők, köztük Ali Laridzsáni, a Nemzetbiztonsági Tanács vezetője, az elmúlt hónapokban Ankarában tett látogatásaik során nyomatékkal hangsúlyozták azokat a gondokat, amelyeket a Kurd Munkáspárt (PKK) terrorszervezet okoz mindkét országnak.
A térségben állomásozó amerikai csapatok, számtalan ígéretük ellenére, semmit nem tesznek azért, hogy megakadályozzák a határokon átlépő fegyveresek rajtaütéseit. Azt sugallva, hogy Törökországnak csatlakoznia kell Iránhoz és Szíriához egy háromoldalú biztonsági együttműködési platform létrehozása érdekében a kurd szakadárok ellen, Laridzsáni és mások nem győzték ecsetelni tárgyalópartnereiknek egy nagyszabású török katonai behatolás előnyeit, amelynek célja a gerillák felszámolása lenne.
Ez, török és iráni sajtójelentések szerint, az iráni haderőkkel való esetleges összehangolással járna együtt. Ilyen drámai fejlemények aligha várhatók a közeljövőben, habár a török intervenció kilátásai nőnek. Valószínűleg napirendre kerül Abdullah Gül török külügyminiszter és Yasar Büyükanit vezérkari főnök közelgő washingtoni látogatásán.
A cél: megtorpedózni Törökország EU-csatlakozását
Az is világos, hogy Teheránnak minden oka megvan a feszültség szítására. Egy észak-iraki intervenció véget vetne Törökország amúgy is zűrzavaros európai közeledésének, és mély válságot robbantana ki Törökország és az Egyesült Államok között. Ha Ankara elidegenedne Brüsszeltől és Washingtontól, kevesebb érdeke fűződne ahhoz, hogy felsorakozzon a nyugatiak oldalán Irán ellen.
Kétségtelen, hogy a szunnita Törökországnak lennének gondjai történelmi síita riválisának atomfegyverkezési törekvéseivel. Mindazonáltal ez a még csak feltételes fenyegetés szerénynek tűnik a kurd szeparatizmushoz képest. E téren végül is Törökország nem látja, hogy Amerika mellette állna, Iránt viszont maga mögött tudhatja.
Január végén a török parlament a legszigorúbb titoktartás mellett tartott zárt ülést. A napirenden Észak-Irak és a török opciók voltak. Az ország hadserege az elmúlt 20 év nagy részét a PKK elleni véres háborúval töltötte, amelyben 40 ezren haltak meg, és amely közel 150 milliárd dollárba került. A gerillák újabban Észak-Irakban gyűlnek össze, és 2004-2006 között új kampányt indítottak Törökország ellen. A törökök többsége úgy véli: a jelenlegi tűzszünet elsősorban taktikai jellegű, és legfeljebb tavaszig tart.
Független kurd állam?
Ankara szemszögéből a PKK csak egy nagyobb probléma része. Ismét újraéledtek azok a félelmek, hogy az iraki kurd nacionalisták függetlenségi törekvései veszélyes precedenst teremthetnek a törökországi kurdok számára. A washingtoni partnerségtől bátorított iraki kurdok ambiciózus nacionalista útra lépnek, amelynek világos a célja: saját független államuk létrehozása, amelynek az olajban gazdag város, Kirkuk lenne a fővárosa. Ez rémálom a törökök számára.
Az a tény, hogy a török parlament zárt ülésének középpontjában Kirkuk állt, ahol sok türkmén él, nem jó jel. Mivel a város státusáról 2007 végére terveznek helyi népszavazást, és a kritikus népszámlálásra áprilisban kerül sor, az események felgyorsulhatnak.
A kurdisztáni határ közelében összevont iráni haderők egy PKK-állást lőttek az iraki Kandil-hegységben, és az ott elfogott terroristákat átadták Ankarának. Különböző jelentések szerint az irániak összehangolt katonai akciót javasoltak a török félnek – márpedig egy ilyen eszkalációnak beláthatatlanok lehetnek a következményei.
Nem véletlen egybeesés, hogy a török külügyminiszter és a vezérkari főnök Washingtonba látogat. A találkozó véget vethet az iraki Kurdisztán stabilitásával kapcsolatos optimista washingtoni vélekedésének. Ha az amerikai haderők nem lépnek fel döntő erővel a PKK-val szemben – így a török figyelmeztetés – Ankara a maga kezébe veszi az ügyet.
Törökországban választási év van, és Recep Tayyip Erdogan kormányfőnek minden oka megvan arra, hogy bizonyítsa nacionalizmusát politikai riválisai előtt, akik közül többen a katonai intervenciót részesítenék előnyben. Mindez elkerülhetetlenül Irán karjaiba terelné Törökországot – és akár azt is eredményezhetné, hogy példa nélkül álló szunnita-síita "frusztrációs tengely" jönne létre Amerika ellen.
Forrás: MTI