Nem kell félni Kínától: ingatag óriás
szerk. 2007. január 31. 13:34, utolsó frissítés: 10:54Brit közgazdász elemzése arról, hogy a #b#leninista #/b#állami bürokrácia hihetetlenül #b#korrupt #/b#és alacsony hatékonyságú, és végső soron #b#fenntarthatatlan#/b#.
A Nyugat szemében Kína ébredő gazdasági óriás, amely úton lehet afelé, hogy a világ vezető hatalmává váljon. Will Hutton brit közgazdász Writing on the wall című új könyve vitába száll ezzel a nézettel. Szerinte Kína sikerei mögött súlyos ellentmondások bújnak meg, dinamizmusát sokkal árnyaltabban kell értékelni. Először is
téves az a nézet, hogy felhagyott a szocializmussal
és a kapitalizmust választotta. Valójában a véltnél sokkal ingatagabb, korrupt és kevésbé hatékony rendszer alakult ki.
A kínai "kapitalizmusról" szólva a Nyugat általában kézlegyintéssel intézi el a kínaiak saját meghatározását, miszerint "a szocialista piacgazdaság" igen sajátos változatát építik. Ezt olyan szólamnak tekinti, amelyet a kommunista párt csak azért használ, hogy leplezze a tényleges helyzetet. Kína úton van a kapitalizmus felé, de ezt sohasem fogja bevallani – foglalja össze Hutton a nyugati közfelfogást.
Közelebbről szemügyre véve azonban Kína úgynevezett kapitalizmusa a Nyugat által eddig ismert válfajok egyikére sem emlékeztet, és
az átmenet a kommunizmusból a kapitalizmusba enyhén szólva kétes.
Kína politikai gazdaságának alfája és omegája az, hogy a kommunista párt szilárdan kézben tartja nemcsak a kormányzatot, de a gazdaságot is; ennek semmi köze sincs a szabad tulajdonjog és üzleti autonómia nyugati felfogásához, amely tőkés rend lényegét alkotja.
Valójában inkább leninista korporativizmusként jellemezhető struktúráról van szó, amely ingatag, hihetetlenül alacsony hatékonyságú, a paraszti megtakarítások nagyfokú kisajátításán alapul, rendkívül egyenlőtlen, és végső soron fenntarthatatlan – vélekedik a szerző. A korporativizmus abból ered, hogy Kínában bármiféle gazdasági tevékenység keretét a központi igazgatás és koordinálás adja meg, és ez alól egyetlen szereplő sem vonhatja ki magát.
Ebben a környezetben a teljes privatizáció lehetetlen, és a liberalizálás határait is pontosan meghatározták, amint arra Hu Csin-tao elnök maga is brutálisan figyelmeztet. A párt, hangoztatja, "vezető szerepet játszik,
és minden szektort koordinál.
A kormányhivatalokban működő párttagok és pártszervezetek szerepét teljes mértékben érvényesíteni kell, hogy megvalósuljon a pártvezetés az állami ügyekben".
Az abszolút hatalom korrumpál, és a Kínai Kommunista Párt a világ egyik legkorruptabb szervezetévé vált. Az abszolút hatalom kombinálása egy olyan ideológiával, amely láthatólag nem felel meg a realitásoknak, olyan kórra vezet, amely erkölcsileg és pszichológiailag aláássa a rendszert.
Ha a rezsim meginog, akkor arra való képessége is megrendül, hogy fenntartsa a gazdasági struktúrákat, és a leninista korporativizmus is felfeslik. Peking autoritása széttöredezhet, és
Kína tartományai újra érvényesíthetik destruktív függetlenségüket,
ahogy az a múlt század tízes és húszas éveiben történt. Vagy egy új és könyörtelenül elnyomó rendszer tehet kísérletet az ország egyben tartására, felhagyva a gazdasági nyitottsággal és a piaci reformokkal. Akár nemzetközi konfliktusokat is kirobbanthat (lerohanva például Tajvant), hogy a lakosság támogatását visszaszerezze.
Éppen mivel ez reális lehetőség, létfontosságú mind Kína, mind a világ számára, hogy előmozdítsák az ország békés fejlődését egy fenntartható kapitalizmus felé, és kiépítsék az ehhez szükséges intézményeket.
A pártvezetést az 1990-es évek második fele óta joggal aggasztja a pártban mutatkozó korrupció. 2002-ben, az Országos Népi Gyűlésnek (ONGY) tett utolsó jelentésében Csiang Cö-min (Hu elődje) maga jelentette ki: "Ha nem számolunk le a korrupcióval, a párt és a nép közötti hús-vér kapcsolatok meg fogják szenvedni ezt, és a pártot az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti vezető szerepét, és
akár az önrombolás felé is haladhat".
Vesztegetés és zsarolás miatt számos vezető funkcionáriust tartóztattak le, köztük Csen Hszi-tungot, Peking polgármesterét, a Politikai Bizottság tagját. Cseng Kö-csiét, az ONGY alelnökét kivégezték, mert földeladások és -szerződések kapcsán kenőpénzeket fogadott el.
Hiába igyekezett a vezetés folyamatosan erősíteni az orwelli csengésű Központi Fegyelmi Vizsgálati Bizottság hatáskörét, a korrupció mélyen gyökerezik. A korrupció miatt letartóztatott, járási szint feletti vezető káderek száma 1992 és 2001 között a négyszeresére emelkedett, azóta pedig újabb, hatalmas korrupciós hálózatok lepleződtek le, a legszegényebb tartományok közé tartozó Kanszutól (Gansu) a gazdag Sanghajig.
Hu An-Kang kínai közgazdász Great Transformations in China: Challenges and Opportunities című könyvében úgy becsüli, a kilencvenes évek második felében
a kenőpénzek a GDP 13,3-16,9%-át tették ki évente,
és ez ma is e szint körül mozog. Minden korrupciós ügy elsősorban a kommunista tisztviselők feltétlen hatalmával, továbbá azzal magyarázható, hogy nincs semmiféle független könyvelési és felügyeleti rendszer.
Ami a lehetséges ellensúlyokat illeti, az igazságügyi apparátus a csúcstól az alapokig politikai alapon működik. Minden bírósági tanácselnököt és helyettesét a párt nevezi ki, a bírósági hierarchia minden szintét egy pártbizottság felügyeli. 2003-ban 794 bírót találtak bűnösnek korrupcióban (az országosan 200 ezres létszámból).
Ahol a párt nem tudja a bíróságot befolyásolni, ott a rendőrség fölötti befolyását használja az eljárás lelassítására vagy az ítélet végrehajtásának megakadályozására. A tartományi legfelső bíróságok ítéleteinek például mindössze 40 százalékát hajtják végre. Az áttekinthető tulajdonjogi rendszer hiánya és a pártállam külön előjogai együtt szinte lehetetlenné teszik az adósságok behajtását az állami szervezetektől.
E jelenségek leleplezésére a média sem képes. Kínában több mint 2000 újság, ugyanannyi tévéállomás, 9000 magazin és 450 rádióállomás működik – mind a pártbizottságok
propagandaosztályainak figyelő tekintete előtt.
Ezek a hatóságok naponta adnak ki utasításokat arra vonatkozólag, mit lehet és mit nem lehet megírni. Ha az újságíró nem követi ezeket az utasításokat, felfüggeszthetik posztjából vagy akár be is börtönözhetik. Becslések szerint 42 kínai újságíró van börtönben. Jang Pint, a leghatározottabb kínai napilap, a Beijing News szerkesztőjét 2005-ben elbocsátották, mert beszámolt az igazságtalan földelkobzások elleni paraszti tiltakozásokról.
Az Újságírók Védelmi Bizottsága idézte a kormány által kiadott Zsenmin Zsipaót: eszerint 2004-ben "a cenzori hivatalok megszüntettek 338 kiadványt, mert »belső« információt nyomtattak ki, bezárták 202 helyi lap szerkesztőségét, és 73 szervezetet vontak felelősségre azért, mert illegálisan folytattak újságírói tevékenységet".
Az ilyen mindenre kiterjedő ellenőrzési rendszer a gazdaságot is aláaknázza. A vállalkozóknak autonómiára van szükségük a sikerhez, de a lenini korporativizmusban ilyen nincs,
a párt szükségletei előbbre valók az üzleti követelményeknél,
és ezeket az igényeket a vállalati pártbizottságok érvényesítik. A többségi tulajdon a legtöbb vállalatnál az állam kezében marad. A kormány különösen a sikeres vállalatokban avatkozik be, hogy elvonja a nyereséget.
Általános a tapasztalat, hogy minél politizáltabb és ellenőrzöttebb egy kínai vállalat, annál kisebb a termelékenysége és teljesítménye. A kínai Állami Tulajdonú Vállatok (ÁTV) kezében van az ipari javak kétharmada, és az ÁTV teljesítménye a reform 20 éve alatt alig javult valamit. Minden harmadik alkalmazottjuk belső munkanélkülinek tekinthető, a cégek gazdaságossága kétes.
Egy becslés szerint a kamatráták legkisebb növekedése vagy az eladások bármilyen kis arányú csökkenése oda vezetne, hogy e vállalatok óriási bankhiteleik 40-60 százalékát nem lennének képesek törleszteni és csődbe menne az egész kínai bankrendszer. Ezek a cégek kereskedelmi és üzleti katasztrófaterületek. Bár a magáncégek jobban vannak menedzselve, céljuk a tényleges adatok elrejtése a politikai vezetés elől. Nagy többségük egy szakértő szerint
"a Mercedes csomagtartójában tartott pénzesláda"
elve alapján gazdálkodik. A legtöbb kínai cég hármas könyvelést folytat. Az egyik kimutatás a banknak, a másik az adóhatóságnak, a harmadik a menedzsmentnek szól. Élettartamuk általában rövid, három év. A hamisítás becslések szerint a GDP 8 százalékát biztosítja - ami a gazdaság és a jogrend alacsony hatásfokát mutatja.
Mindennek összesített hatása gazdasági gyengeség, a látványos növekedési számok ellenére is. Az újítás foka alacsony, a kínai szabadalmak fele külföldi cégektől jön. A kínai reformok lehetővé tették ugyan a profitot és a szabad árakat, de az igazi kapitalizmus azt jelenti, hogy számos szereplő hozhat egymástól függetlenül döntéseket.
A gazdasági függetlenséghez politikai tér is kell,
amelyben meg lehet vitatni az egyes döntéseket. A demokratikus folyamatok jobb működésének további követelménye, hogy minél kisebb legyen a szociális különbség a szereplők között.
A Nyugat megbocsáthatatlanul tudatlan Kína fogyatékosságait és gyengeségeit illetően, és ezért nagymértékben eltúlozza a kínai "veszély" nagyságát – összegez a szerző. Kína kétségkívül úton van ahhoz, hogy a legnagyobb exportőrré váljon, de lényegében a Nyugat alvállalkozója. Termelékenysége alacsony, nincsenek piacvezető nemzetközi vállalatai, túlságosan is az exportra és a beruházásra támaszkodva növeli termelését.
A Nyugatnak el kell kerülnie egy olyan helyzetet, amelyben, megkötve Kína vezetőinek kezét, gazdasági elszigetelődésre és a reformfolyamat leállítására készteti őket. Egy ilyen fordulat a globális pénzrendszert is súlyosan érintené, mivel az amerikai kereskedelmi deficit finanszírozásának egyik fontos forrását szüntetné meg, és Kína haladását alapjában megrendítené.
Kína növekedésének szimpla extrapolálása, az a jóslat, hogy egypárti gazdasági kolosszus lesz, elősegítheti a kereskedelmi protekcionizmust és az amerikai katonai aktivizmust. A Nyugat érdeke inkább az, hogy bátorítsa áttérését egy pluralista, legitim rendszerre.
Forrás: MTI
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!