Afrika: ha a Nyugat kivonul, ki jön a helyébe?
kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2006. december 04. 13:15, utolsó frissítés: 11:44Az ENSZ-szakértő mint „keresztes lovag”, a nemzetközi közvélemény mint szuperegó és a #i#Special Raporteur#/i# magányossága. #b#Interjú Bíró Gáspár emberjogi szakértővel.#/b#
Az a hír járja, hogy kimondták önre a fatvát. Ez igaz?
Bíró Gáspár: – Arról én nem tudok, hogy szabályos fatvát kimondott volna valaki, azt csak egy imám tudja kimondani, egy külön erre jogosult vallási vezető. Lehet, hogy volt ilyen.
Engem a szudáni köztársasági elnök, Omar Haszan Ahmed el-Besir nevezett nyilvánosan 1994-ben az iszlám ellenségének, és ennek nyomán a szudáni, valamint a Szudán-barát arab nyelvű sajtó mindent összeírt rólam: hogy rosszabb vagyok, mint Salman Rushdie; az iszlám ellensége, fő keresztes lovag, a keresztes hadjárat vezetője, ilyen hülyeségeket hordtak össze.
De azt ön is említette, hogy halálosan megfenyegették.
– Nem úgy történt ez a fenyegetés, hogy most akkor magának annyi. De abban, hogy államfői szinten, hivatalosan az iszlám ellenségének kiáltottak ki, benne volt ez is. Ez 1994 februárjában történt.
1998-ig ön az ENSZ megbízásából még különleges raportőrként dolgozott...
– Igen, akkor mondtam le.
És ez alatt az idő alatt hogyan élt és tevékenykedett azzal a tudattal, hogy enyhén szólva nem látják szívesen?
– Nekem volt egy mandátumom, amit végre kellett hajtanom, függetlenül attól, hogy ők mit mondanak vagy gondolnak. Ez volt az ő reakciójuk az 1994 februári jelentésemre, ami a 1993-as évet dolgozta fel. Ebben olyan dolgok szerepeltek, ami miatt Szudánt később folyamatosan elítélték az ENSZ-ben, az Emberi Jogok Bizottságában és a Közgyűlésben.
Én többek közt az ország büntetőtörvénykönyvét bíráltam, amelyben végtag-amputáció, megkövezés, keresztrefeszítés szerepel büntetési formaként, kiskorúak halálra ítélésének a lehetősége – hétéves gyereket már halálra lehetett ítélni –, a kollektív büntetés lehetősége a mindenki egyért, egy mindenkiért elv alapján.
Én ezt olyan szempontból bíráltam, hogy ellentétesek a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányával, amelyet Szudán aláírt és ratifikált. Az ország előtt két lehetőség állt: vagy hatályon kívül helyezi a büntetőtörvénykönyvének ezt a részét, vagy kilép az egyezményből.
Ezt ők – többek közt Hassan al-Turabi, aki akkor az erős ember volt, és aki egyébként a büntetőtörvénykönyvet írta – úgy értelmezték, hogy én megtámadtam a saríát, az iszlám jogot és ezzel magát az iszlámot. Gazdag fantázia kell ahhoz, hogy az ember ilyent mondjon, de tudatosan terelték vallási síkra a kérdést. Így akarták elterelni a figyelmet az egyéb súlyos jogsértésekről.
Az nem merülhet föl, hogy én a saríát támadtam, mert egyrészt vita van az iszlám jogtudósok között is ezeket a büntetéseket illetően, hogy mikor lehet kiszabni, mikor lehet alkalmazni. De az a büntetőtörvénykönyv egy világi jogszabály volt, szó nem volt benne a saríáról vagy az iszlámról.
Úgy kezdődött a szöveg, hogy a Revolutionary Command Council, a forradalmi vezetőtanács jóvá hagyta a hármas dekrétumot, amelynek a szövege a következő... és egy teljesen nyugati stílusú, paragrafusokba szedett rendszeres, általános és különös részből álló büntetőtörvénykönyvet hoztak létre. Al-Turabi többek között a Sorbonne-on is tanult, nagyon jól ismerte a nyugati jogot.
1983-ban egyébként – ez hozzátartozik az előzményekhez – azért tört ki délen a felkelés, mert Numeiri, az akkori elnök, megpróbálta népszerűségét visszaszerezni, és bevezette az úgynevezett szeptemberi törvényeket, amelyek hasonló büntetéseket írtak elő. Ez ellen a Dél föllázadt, hogy rájuk az iszlám jog ezen értelmezése nem vonatkozik, mert ők keresztények, illetve animisták, a törzsi vallások követői.
Ezért tört ki a felkelés, és a későbbi polgárháború, s ennek mindenki tudatában volt Szudánban. 1991-ben, mielőtt elfogadták volna ezt a büntetőtörvénykönyvet, és kihirdették volna – akkor még nem volt parlament, ugyanis a kormány puccsal került hatalomra 89-ben –, a katonai kormány egyik programpontja az volt, hogy az ilyen típusú törvénykönyvet bocsátanak ki, amelyet népszavazással fogad el az ország.
Népszavazás persze végül nem volt, különben is vita folyt arról, hogy kik szavaznának erről: az egész ország, vagy csak a muzulmán rész, a keresztények meg a többiek pedig nem, mert rájuk úgysem vonatkozna.
A nagy nehezen összehozott, idei januári békeszerződés tartalmaz egy ilyen záradékot, hogy a déliekre nem vonatkozik az iszlám jog. Húsz év polgárháború kellett ahhoz, hogy ide eljussanak.
Amikor megbíráltam a büntetőtörvénykönyvet, nem mentem bele ilyen történelmi részletekbe, az iszlám jog értelmezésébe meg hasonló bonyolult ügyekbe. Egyszerűen fogtam a büntetőtörvénykönyv egyértelműen értelmezhető szövegét, és összehasonlítottam az egyezségokmánnyal, amihez csatlakoztak. A kérdés vallási síkra terelésével aztán a szudáni kormány megpróbálta elterelni a figyelmet a valóban súlyos emberjogsértésekről: rabszolgaság, kínzások, nők jogainak csorbítása, gyerekekkel való bánásmód... hosszú a lista.
De a számításuk nem jött be; például évekig próbáltak napirendre tűzni és elfogadtatni egy engem elítélő nyilatkozatot az Iszlám Konferencia Szervezetével, de sikertelenül. Nem ment át. Két év múlva aztán, '96-ban, amerikai közvetítéssel kibékültünk, olyan szinten, hogy visszafogadtak, megengedték, hogy újra meglátogassam az országot.
A dolog két évig tartott, és az ő vereségükkel végződött: azzal, hogy engem támadtak, saját maguknak tettek rosszat. Egy ENSZ-mandátumot végrehajtó, független és tárgyilagos valakit nem szokás közvetett és közvetlen módon kitámadni, ez óriási felháborodást keltett világszerte.
De a közvélemény felháborodása nem jelentette azt, hogy a szudáni kormánynak esetleg egyéb szankcióval is szembe kell néznie, netán békefenntartók jelenlétével például. Vagy igen?
– Akkor erről nem volt szó. Most van szó ENSZ-békefenntartókról Dárfúr ügyében, az pedig egy teljesen más történet. Egyébként működött az Operation Lifeline Sudan nevű, ENSZ patronálta szervezet, amely hárompárti alapon működött: ők szervezték meg a segélyszállítmányok logisztikáját.
Az egyik fél az ENSZ volt, a másik a lázadók fő csoportjai, valamint a szudáni kormány. Megegyeztek, hogy lehetővé teszik a segélyszállítmányok eljuttatását az ország különböző részeire, különösen a polgárháború sújtotta vidékekre. A szudáni ellenzék persze oda-vissza volt, hogy én javasoljam a Biztonsági Tanácsnak a fegyver- és olajembargót, mint amilyent a BT elfogadott Irak esetében. Én ezt nem akartam.
Először is, a Biztonsági Tanács soha nem fogadott volna el egy ilyen határozatot. De tegyük fel, hogy elfogadta volna: a gyakorlatban akkor sem lehetett volna végrehajtani. Arról viszont szó sem volt, hogy békefenntartókat küldenek: ami Irakban történt a kilencvenes években, illetve ami Dárfúrban történik manapság, politikailag, s egy sor egyéb szempont szerint sem hasonlítható össze az akkori dél-szudáni helyzettel.
Milyen eszközei voltak és vannak egyáltalán az ENSZ-nek, hogy az emberjogi előírásokat betartassa?
– Akkor az adott esetben a monitoring volt a legkeményebb eszköz, vagyis az én mandátumom. Odamentem, évente két jelentést tettem, egyet az Emberi Jogi Biztottság, a másikat a Közgyűlés elé terjesztettem. Mindegyik esetben a testületek elfogadtak egy elítélő nyilatkozatot Szudánról, amelynek politikai és morális súlya volt, de nem lehetett őket végrehajtani úgy, ahogy azt szerették volna sokan, inkább nyomásgyakorlási eszköznek számítottak.
De egyéb – anyagi – következményei is voltak, például az Európai Unió éveken keresztül több száz millió dollár értékű segélyszállítmányt tartott vissza. Azt nem lehetett keresztülvinni, hogy valakik odamennek és szétválasztják a harcoló feleket, és ítélkeznek felettük, kiosztják a piros meg a fekete pontokat. Ez nem ment. Az ENSZ-nek már csak ilyen korlátozottak az eszközei.
Más nemzetközi civil szervezetek amellett, hogy lobbiznak, mit tehetnek? Nagy akciókat ők sem tudnak véghezvinni...
Segélyeket osztogatnak, segélyezési műveletekben vesznek részt, ápolják a rászorulókat, etetik őket, orvosi pontokat – mert azokat kórháznak nem lehet nevezni – működtetnek, gyógyszert osztanak. Azok, akik emberjogi ügyekkel aktívan foglalkoznak, időnként jelentéseket tesznek közzé az emberjogok helyzetéről.
Nagy nemzetközi visszhangot csaptak egy önvédelemért halálra ítélt iráni lány ügyében, aki kiskorú volt, amikor tettét – leszúrta támadóját, aki meg akarta erőszakolni – elkövette. Tavaly Irán volt az egyetlen állam, ahol kiskorúakat végeztek ki. A sajtó, civil szervezetek, többek közt az Amnesty International erőteljesen viszi a „Mentsük meg Nazanint!” kampányt, és az ENSZ is kiadott egy elítélő nyilatkozatot. Mi a garancia arra, hogy ennek lesz is valami eredménye?
– Ha az iráni kormány ezt figyelembe veszi, és betartja, akkor igen. Ha nem, akkor nem. Milliónyi példát lehet felhozni a világ különböző részeiről, olyan eseteket, amikor tényleg nagyon súlyos visszaélések, jogsértések, atrocitások történnek, és nincs mit tenni. Ezzel kell együtt élnünk, ezen nem tudunk változtatni.
S egy idő után nem érzi úgy egy emberjogi szakértő, hogy az egésznek semmi értelme?
– Dehogynem, ez nagyon frusztráló tevékenység, a kollégák közül mindenki azt mondja, akik ilyen nehéz helyzetekben dolgoztak, és ilyen nehéz országokban volt mandátumuk.
Valakinek viszont ezt is kell csinálni. Legalább beszélünk róla. Legalább nem tűnik el nyomtalanul. Jobb híján ezzel vigasztaljuk magunkat, hogy valahol dokumentálva van a dolog: ha valaki érdeklődik valamikor a jövőben ilyen ügyek iránt, akkor talál olyan információkat, amelyek többé-kevésbé leírják a helyzet lényegét, ha nem is minden részletét. Ilyen szinten az ENSZ, vagy az egyéb nemzetközi szervezetek, nem tudunk mást mit kezdeni.
Említette, hogy egyszer nagy felháborodást keltett egy sajtónyilatkozata, miszerint a segélyezést be kellene szüntetni Afrikában. Malawiban például nagyon nagy a nemzetközi szervezetek befolyása, tagjaikat a diplomatákkal, külföldi politikusokkal egyenrangúként kezelik, a volt gyarmatosítók villáiban laknak stb...
– Igen, ez így van.
Kicsit visszás ugyan a helyzet, de látványos eredményekről számolnak be, és ha megszüntetnék ezeket a programokat, akkor az ott élőknek valószínűleg sokkal rosszabb soruk lenne.
– Én sem azt mondtam, hogy egyik napról a másikra kell ezt felszámolni, durván véget vetni egy programnak, és kivonulni. Ezt fokozatosan kell megtenni, rászoktatva az érintetteket és mindenféle külső befolyást megszüntetni, ami nagyon nehéz, mert különböző politikai, hatalmi érdekek és különböző multinacionális cégek érdekei játszanak közre ezekben az országokban. Bonyolult viszonyrendszerrel kell szembenézni.
Az embereket évtizedek óta egy olyan életformára szoktatták rá, hogy nekem igazán nem kell törődnöm magammal, mert törődik más velem. Ez rossz gyakorlat, arra kellene rávenni az embereket, hogy magukkal törődjenek, s ehhez adni eszközöket. A közhellyé koptatott mondás most is érvényes, hogy nem halat kell adni az éhezőnek, hanem meg kell tanítani halászni.
Ezt persze könnyű mondani, és nem menne egyik napról a másikra. Ahhoz, hogy eljussunk oda, hogy beszüntessük a segélyezést, előbb normális politikai viszonyok kellenének, ez is egyelőre sok helyen az álmok birodalmába tartozik.
Ráadásul a helyzetet külön bonyolítja, hogy olyan országokban, mint Szudán vagy Kongó, ahol lassan a polgárháborús állapotok évekre, évtizedekre mennek vissza, generációk nőttek fel ebben a légkörben. Férfiak nagy része semmi máshoz nem ért, csak a háborúhoz, a pusztításhoz. Nagyon nehéz őket visszaintegrálni a polgári-civil életbe.
Ennek láttam konkrét példáit olyan országokban, ahol lezárták a polgárháborút, vagy sikeres volt a nemzeti felszabadító harc, s ott maradt a rengeteg „szabadságharcos”, munka nélkül, akik harminc-negyven-ötven évesen már alkalmatlanok voltak arra, hogy vállalkozásba, földművelésbe vagy valami hasonlóba kezdjenek. Mert az életük másról szólt. S ezt a tömeget kezelni kellene, mert a kormányok számára egy idő után külön teher ez is, bármilyen jóindulattal is álljanak hozzá a kérdéshez.
Azt viszont most is aláírom, hogy a külső befolyást csökkenteni kellene Afrikában. Erre egyelőre a Nyugatot lehetne rábeszélni. A nyugati demokráciákkal lehet, és sokat beszélnek is erről, hogy a lehető legkisebbre kellene szorítani a befolyást ezen országok belügyeibe.
De az a kérdés is felmerül, hogy ha a Nyugat kivonul, ki jön a helyébe? Mert elmennek a régi gyarmatosítók, és megjelennek mások. Kína tudnivaló, hogy keményen próbál befolyást szerezni, segélyakciókban vesz részt, projekteket futtat – hogy ennek milyen hatásai lennének az érintettekre, arról korai beszélni, de tény, ha valakik kivonulnak valahonnan, akkor a helyüket mások veszik át.
Afrika még mindig igen gazdag ásványi kincsekben és egyéb olyan erőforrásokban, amelyek vonzóak a külföldiek számára: gyémánt, színesfémek, van amit még keresni Afrikában. Tehát ha a Nyugat kivonul, vagy úgy dönt, hogy minimálisra szorítja vissza az ottani jelenlétét, akkor egyfajta vákuum keletkezik, amit előbb-utóbb be fognak tölteni, akik érdekeltek az ilyen javak kiaknázásában.
Nemrég volt Nairobiban az ENSZ-konferencia, és ott megszavaztak egy úgynevezett adaptációs alapot azoknak az afrikai országoknak, amelyeket leginkább sújtani fog az éghajlatváltozás. Az volt a kontextus, hogy a nemzetközi közösségnek úgymond morális kötelessége, hogy segítsen ezen országok lakóinak átvészelni a klímaváltozás következményeként fellépő katasztrófákat.
– Itt megint arról van szó, hogy egyes korrupt kormányok számára is adnak pénzt. Ablakon kidobott pénz ez, amely elfolyik majd különböző csatornákon. Eddig is ez volt a probléma, a segélyezéssel is ez a probléma.
Szudánban is ez volt a gond annak idején. A segélyek nagy része ugye a lázadók által ellenőrzött vidékekre ment. A lázadóknak fegyver volt a kezükben, ők osztották el a segélyeket. Namármost el tudja képzelni, hogy ment ez az elosztás, milyen alapon... A segélyszervezet nem képes mindenütt ott lenni és felügyelni, mi történik a szállítmánnyal, kik és hogyan használják fel a segélyt.
Adott helyzetekben ki lehet élezni a dolgot: a fehér ember vonuljon ki. Csak hát ez nem olyan egyszerű. Afrikát mindenféle külföldi befolyás elől elzárni, és hagyni, hogy az ott élők saját maguk intézzék az ügyeiket: ezt is lehet mondani, és ha nagyon sarkítunk, csak ezt lehet mondani.
De ott már annyira mély sebek estek, a különböző polgárháborúk, viszályok kapcsán, hogy ezzel a kérdéssel szembenézni nagyon nehéz, és az igazság az, hogy sokan, afrikaiak és nem afrikaiak egyaránt, nem is akarnak szembenézni ezzel. Inkább a szőnyeg alá seprik, és az ilyen konferenciákon, amiket említett, felajánlanak némi pénzt és ezzel letudták a lelkiismereti problémáikat Afrikával kapcsolatban. Az, ami Afrikában van, egyértelműen a gyarmati idők következménye.
A törzsek közti viszályoknak is vannak ember- és kisebbségjogi vonatkozásai: egy nagyobb törzs bekebelez egy kisebbet, nyelvileg, kulturálisan asszimilálja...
– Nem igazán tudok ilyen esetekről, lehet, történt ilyesmi. A pigmeusok helyzete példának okáért viszont valóban katasztrofális. Egy részüket gyógyíthatatlan betegségek sújtják, más részüket egyszerűen rabszolgának használják. Nem akarják a többségi törzsek rájuk erőltetni a nyelvüket, erről szó sincs, hanem egyszerűen visszaélnek velük. És már az eltűnés határán mozog ez a népesség, ebben mindenki megegyezik, aki a kérdéssel foglalkozik.
És ilyenkor születik egy jelentés?
– Tudomásul vesszük a helyzetet például a Rabszolgaság Elleni Munkacsoportban, és jelezzük a közvéleménynek, hogy itt gondok vannak. Születik néhány újságcikk, vannak bátor újságírók, akik odamennek riportot készíteni, filmezni, fényképezni. És ennyi, passz, itt véget ér a sztori.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!