Az ortodoxia világiasságáról
fordította: Koros-Fekete Sándo 2001. október 04. 16:35, utolsó frissítés: 16:35
[Dilema, 31.05.2001] E cikk alapvető célja a "szimfónia" doktrínájának ortodox kritikája, annak a doktrínának, amely az Egyház és az Állam intim összefonódását támogatja. Mint a bizánci politikai teológia középpontja, ez a doktrína korszerűsített alakban fennmaradt abban az ortodoxizmusban, amely jellemző a Bizánc utáni keleti vallású országokra. Az ortodoxizmus általában azt az államot támogatja, amely képes beleszólni az egyén életébe, specifikus vallásos értékeket kényszerít rá és ezáltal az uralkodó hitvallásnak törvényes uralmat biztosít a konkurens felekezetek fölött.
Ha a világiasságot úgy határozzuk meg, mint a modernség azon politikai-vallási jelenségét, amely elválasztotta az egyházat az államtól és megszüntette a politika és a vallás szoros szövetségét, akkor a szimfónia ortodox elutasítása egyenértékű a világiasság ortodox támogatásával. Ebben az értelemben az ortodoxia magában hordozza a világiasság attribútumát.
1. A világiasság az Újszövetségben
Amikor az egyház-állam viszony teológiai alapját keressük, általában az egyház és a törvény közötti összefüggést kell vizsgálnunk, mivel valamennyi államtípust az határozza meg, ahogyan felépíti és alkalmazza a törvényt. A mi esetünkben a törvény keresztényi értelmezéséből kiindulva keresztényi módon fogjuk fel az államot, illetve annak az egyházhoz fűződő viszonyát.
A törvényről alkotott keresztényi felfogás rendszerezett kifejtését Pál apostol leveleiben találjuk meg. Szent Pál törvénnyel kapcsolatos doktrínája egy látszólag paradox kijelentés köré épül: "Mit mondunk tehát? A törvény bűn-é? Távol legyen: sőt inkább a bűnt nem ismertem, hanemcsak a törvény által; mert a kívánságról sem tudtam volna, ha a törvény nem mondaná: Ne kívánjad." (Róm. 7,7.) Következésképpen a törvény bűnt teremt abban az értelemben, hogy a rosszat, mint az esendőség következményét, a törvény megnevezi, és ezáltal létrehozza. Pontosabban: a "kívánság" már a törvény előtt létezik, de nem úgy ismerik, mint negatív dolgot; a törvény tiltás formájában nevezi meg, a látható valóságok sorába helyezi, de nem hozza létre, mint valóságot, csupán a bűnnel azonos jellegét teremti meg.
Ilyen értelemben a törvény hozza létre a bűnt a világban, mert ezt a bűnt meg kell nevezni és be kell tiltani ahhoz, hogy, mint bűn, létezhessen: "Mert a törvényig vala bűn a világon; a bűn azonban nem számíttatik be, ha nincsen törvény." (Róm. 5,13.) A szent törvény lényege a bűn megnyilvánulásának tiltása, ez pedig, ahogy később majd rámutatunk, alapvető az egyház és állam közötti viszony ortodox felfogására nézve. Amikor tiltás formájában létrehozza a bűnt (valamely dolog tiltása magában hordoz, éppen a tagadás ténye által, egy erkölcsi ítéletet, mégpedig a tiltott dolog negatív, bűnös jellegét), a törvény és általában a törvényes erkölcs arra szorítkozik, hogy megtiltsa annak megnyilvánulását.
A szakrális törvényességből következő első tanulság az, hogy a bűn törvény általi megszüntetése lehetetlen. Bár megnevezi a bűnt és ezáltal megtiltja annak megnyilvánulását, a törvény mégsem tudja elhárítani, mert nem tudja megszüntetni forrását, az esendő természetet: "Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok. Ha pedig én azt cselekeszem, amit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem." (Róm. 7,19-21.) Ebből következik, hogy a törvény a bűnnel szemben tehetetlen akarat sajátja: "De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabúl ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban." (Róm. 7,23.)
Ha ehhez még hozzáadjuk azt, hogy a kereszténység alapvető célja a megváltás, mint a bűn felett aratott győzelem, akkor egy lényegi következtetést vonhatunk le: a törvény elveszíti üdvös jellegét, a törvényesség világi jelleget ölt, végül pedig megszűnik a üdvtani erkölcs és a tiltó erkölcs egymásra tevődése. Visszatekintve elmondhatjuk azt, hogy a jogot kiemelték az egyházi testületből és szekularizálták; egy másik szempontból pedig úgy is mondhatjuk, hogy a jog – abban a modern felfogásban, amely szerint világi törvények rendszere – Szent Pál üdvtani maximalizmusából származik, amennyiben elkülönül a szakrális-egyházi erkölcstől.
A kereszténységben a üdvtani terapeutika gyógyírja a bűnre a hit, avagy, a későbbi teológiai nyelvezetben, a perihoretikusan megistenült emberi természet misztikus introjekciója, amely által a bűn és forrása, a "bűn törvénye", levezekeltetnek. Mert "a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől. Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben". (Róm. 8,2-3.)
Itt az állam és az egyház szétválasztásának magától értetődő kinyilatkoztatásával állunk szemben, mivel a törvény – és általa az állam, mint olyan intézmény, mely szükségképpen a törvényességre alapul – elveszít mindenféle megváltó funkciót és ily módon kikerül az egyház üdvtani rendszeréből. Az, ami szétszakít minden jelentőségteljes kapcsolatot az egyház és egy feltételezett "szent állam" között (értve ezalatt egy olyan államot, mely törvényei által a kereszténység pozitív értékeit érvényesíti), az a szeretet, mint a megváltás fundamentuma. "Mert ez: Ne paráználkodjál, ne ölj, ne orozz, hamis tanúbizonyságot ne szólj, ne kívánjad, és ha valamely más parancsolat van, ebben az igében foglaltatik egybe: Szeressed felebarátodat mint temagadat. A szeretet nem illeti gonosszal a felebarátot. Annakokáért a törvénynek betöltése a szeretet." (Róm. 13,9-10.)
A törvény rendje belső normává válik, mint az erkölcsi alany – a szeretet alanya – szerves terméke. A változás radikális: ha a törvény a jót negatív módon értelmezi – mint a rossz nem-cselekvését –, a kereszténységben a jó tisztán pozitív aktussá változik, szeretetté, amelynek következménye politikai téren az, hogy a kereszténység kilép a kényszerítés szférájából és belép a tökéletes szabadságéba, mint a kiemelkedően szabad cselekvés, a szeretet szükséges feltétele ("Az Úr pedig a Lélek; és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság", 2 Kor. 3,17).
Természetes, hogy a törvény, amikor kivonul az egyházból, melyet a szeretet általi ontologikus egyesülés tereként értelmezünk, nem tűnik el a társadalomból, hanem a szentségtelenített állam attribútuma marad. A "szent állam" elmélete, avagy a "szimfónia" (az egyház és állam közötti szövetség) elmélete a törvény újbóli szentségesítését kísérli meg oly módon, hogy a törvény által vagy adminisztratív úton előnyben részesíti a keresztény értékeket, illetőleg így szerez érvényt nekik: a pozitív kényszerítés, amelyet e szövetség feltételez, elpusztítja a szeretetet, mint a keresztény értékek szubsztrátumát: "Nem törlöm el az Isten kegyelmét; mert ha törvény által van az igazság, tehát Krisztus ok nélkül halt meg." (Gal. 2,21.)
Íme a lényegretörő kinyilatkoztatás mindenféle "szimfónia" ellen, legyen akár bizánci, akár modern, mindenféle "szent állam" ellen, amelyet az ortodoxia úgy tekint, mint jelesen antimisztikus államot.
2. A liberális világiassághoz való viszony
A liberális állam negatív módon építi fel kényszerítését, abban az értelemben, hogy általános érvényű szabályokkal megtiltja azon egyéni vagy közösségi tevékenységeket, amelyek sértik a "védett szférákat" (Hayek). A liberalizmus e tiltásokban nem az erkölcsi jó megvalósítását látja – ez az egyéni szabadság sajátsága marad, a magánszféráé, mely pozitív cselekvés által nyilvánul meg. Más szóval, az említett korlátozások által működő cenzúrából kiindulva, minden egyén a szabadságra alapozva építi fel magánszféráját, miközben cselekedeteit saját akaratának megfelelően végzi. A liberális állam nem érvényesít semmilyen értéket pozitív kényszerítés útján. Jelen esetben, minthogy nem kényszer által szerez érvényt a keresztény értékeknek, a liberális állam értelemszerűen lemond arról a jogáról, hogy ezeknek lényegét, vagyis a szeretetet kényszerítés által érvényesítse.
E fatálisan vázlatos gondolatmenet célja az, hogy rámutasson: a liberális államra jellemző negatív törvények fölöslegesek egy olyan egyház számára, amelyet elváltoztattak a szimfonikus törekvések, mivel e törvények belső tulajdonsága az, hogy nem kényszerítenek egyes cselekedetek elkövetésére, hanem csupán bizonyos cselekedetek nem-elkövetésére. Lévén, hogy a liberális állam a meghamisított ortodox egyházak hierokratikus irányzatai számára fölösleges, ezek az egyházak őt tagadják meg és nem a kereszténységellenes értékeket, amelyeket – úgymond – megtestesít, hiszen a liberális állam éppen természetéből kifolyólag nem rendelkezik végérvényes értékekkel és nem kényszerítheti rá azokat senkire, akár keresztény értékek, akár nem.
Ezzel ellentétben, az abszolutista vagy abszolutista hajlamú állam hajlik arra, hogy felhasználja a kényszerítést bizonyos pozitív értékek és cselekedetek érvényesítése érdekében, amely által sérti a magánszférát (ez a pozitív kényszer). Mivel a keresztény értékek eleve pozitív értékek, a hierokratikus vagy a – mérsékeltebb – szimfonikus mozgalmak hajlamosak arra, hogy az ilyen állammal való szövetségre törekedjenek azért, hogy saját pozitív értékeiket érvényesítsék, lévén, hogy csak ez a fajta állam fogadja el a pozitív kényszerítést.
Az efféle "szimfonikus" szövetség ortodoxiaellenes jellege – amely az ortodoxista program központi témája – abból ered, hogy egyes pozitív értékek kényszerítő érvényesítése elvből kizárja elfogadásuk szabadságát. A "keresztény állam", mint olyan állam, amely érvényesíti a keresztény értékeket, avagy segíti ezen értékek érvényesítését, ily módon nem cselekedhet másként, mint törvény útján és azzal a hatalommal élve, melynek hatékonyságát köszönheti. A keresztény értékek elfogadása azonban szükségszerűen feltételezi annak szabad akaratát, aki elfogadja őket: amennyiben ezeket az értékeket törvényként fogadnák el, nemlétezővé válnának, mint egyszerű, kívülről jövő szabályozások egy névleges közösségre alkalmazva. Éppen ezért az ortodox egyháznak nincs szüksége állami "segítségre", sőt, vissza kell utasítson minden ezirányú "ajánlatot", mert ha elfogadja, nemcsak megtagadja önnön lényegét – a misztikus és üdvözítő testületét –, de eltávolodik egyik alapvető egyházon kívüli tevékenységétől, a missziós tevékenységtől is, amely tulajdonképpen a szabad egyének kereszténnyé változtatását jelenti.
Ha az állam általában a törvényen alapul, illetve ha a törvény nem lehet hatékony kényszerítés nélkül és a kényszerrel való fenyegetés híján, ebből az következik, hogy egy ortodoxista típusú "keresztény államban" a keresztény értékeket főként a büntetéstől való félelemre alapozva érvényesítik, mely a kényszerrel azonos kiterjedésű. Ezt a szélsőségesen keresztény- és misztikumellenes következtetést nem tudjuk másként magyarázni, mint egy bibliai idézettel: "A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár; aki pedig nem fél, nem lett teljessé a szeretetben." (1 Ján. 4,18.) A szimfónia és a szent állam eszméjének apologétái számára Jánosnak ez a kinyilatkoztatása alapjában véve téves, mivel felfüggeszti az állam és egyház közötti mindennemű szövetség teológiai alapját.
Az a tény, hogy az ortodox üdvtani "terapeutika", a közösségi és személyes misztika révén, törvénytelen viselkedésmódok forrását célozza és ezáltal hatástalanná tesz bármilyen tüneti beavatkozást a törvény útján, a legfőbb indíték kellene legyen arra nézve, hogy az ortodoxia ellenálljon az ortodoxista államimádatnak, melyet a bűnnel szemben tanúsított gyávaság jellemez, a bűnt pedig az állammal kötött szövetség által igyekszik elrejteni – hiszen a Törvény, mint az állam legfőbb attribútuma, Szent Pál óta ezt teszi: elrejti a bűnt, igyekszik meggátolni megnyilvánulását, de nem úgy, hogy megszünteti. Hogyan fordíthatjuk le az ortodoxista "szimfóniát"? Csakis úgy, mint egy gyáva kényelmességet, melynek forrása a bűnnek és a bűn megnyilvánulásának eretnek összetévesztése, a megnyilvánulás tilalmának és a vezeklésnek, egyszóval a törvény erkölcsének és a keresztény erkölcsnek az összekeverése.
Az ortodoxista törvénytisztelet egy tántoríthatatlanul antimisztikus felfogásról tanúskodik. A törvény, a hatóság és az állam jelentik az alapvető elemeit a Krisztushoz való közeledésnek, amelynek nevében a Szentlélek kegyelmének introjekciója a törvény hatalma által valósul meg. Ha az állam elősegíti a szentség létrejöttét, akkor a törvény szükségképpen szent; és amennyiben a törvény értelmetlen hatalom nélkül, a hatalom pedig erő nélkül, úgy az ortodoxisták számára a rendőrség misztikus közeggé válik. Tiltsátok be a bűnt és a Mennyország egyik előképében fogtok élni (keresztény állam); mondjatok le a tiltásról és a pokolra kerültök (világi állam). A törvénynek eszkatologikus szerepe van – íme röviden az ortodoxisták és a szlavofilek jelszava.
A tárgyalt kérdéssel kapcsolatban jelenleg egy olyan jelenségnek vagyunk tanúi, amelyet – ortodox szempontból és túlzás nélkül – félelmetesnek tekintünk, ez pedig a szerzetesség államosítása. A balkáni szerzetesi környezetbe behatolt a nemzeti modernizmus és az államhoz való ragaszkodás, amennyiben az állam is hű a nemzethez. Ha a bizánci korban "a szerzetesek erkölcsi hatalma volt a legnagyobb akadály az államosítási folyamat útjában, amelynek az egyházat olykor alávetették" (J. Meyendorff, Az Ortodox Egyház tegnap és ma, pp. 29-30), korunkban a szerzetesi közösségek összességükben egy lényeges támaszt jelentenek a nacionalizmus és az egyházi hierarchia államimádata számára.
Éppen ez a jelenkori ortodox egyház katasztrófájának legvilágosabb tünete: azok, akiknek kiemelt szerepe kellene legyen, hogy megtestesítsék az esendő világ és a Mennyország ígéretének szétválasztását, éppen ők azok, akik a nemzeti állammal való szövetséget támogatják; ugyanazok, akik kolostoraikban az sátán ellen küzdenek, azt követelik, hogy a társadalomban a sátánt törvény által tiltsák be, azaz rejtsék el. Ezek az új szerzetesek egy keresztényellenes modernizmus, az ortodoxizmus apostolai, amely azt hirdeti – mindenféle ortodox eszkatologikus maximalizmussal szemben –, hogy vissza kell térni a törvény erkölcséhez, a bűn megnyilvánulásának tiltásához. Egy bűnös világgal szemben a szerzetes-ideológusoknak olyan államra van szükségük, amely lehetővé teszi a törvény általi tiltást, miközben – hivatásuk ellenére – elfelejtik, hogy a megistenülésnek nincs szüksége törvényre.
Amikor pedig a modern relativizmus leleplezi a sátánt, arra kényszerítve őt, hogy aktívabb és őszintébb, tehát gyengébb legyen, hogy alkalmasabb legyen a kiűzésre, a törvény új emberei megijednek ahelyett, hogy ujjonganának és az országgyűlést és a kormányt a keresztény erényesség törvényszékeivé változtatnák. Éppen ezért kijelentjük, hogy az ortodoxia utolsó mentsvárának az ortodoxizmus által való megfertőzése után (arról a mentsvárról van itt szó, amely a bizánci korban sikeresen szállt szembe a szentképromboló, eretnek, mindenható császárokkal) kevés remény marad arra nézve, hogy ebből a környezetből indulhasson ki az ortodoxista eretnekség elleni küzdelem.