Posztmodern világháború?
Péter László 2001. szeptember 18. 17:48, utolsó frissítés: 17:48A publicitás azonnal adott: a két becsapódás közti 18 percnyi eltérés a globális médiákhoz elküldött meghívóként is értelmezhetõ. A közvetítést a megrendelõ is nézheti -- az ellensége pénzén.
Ördögi terrortámadás a szabad világ ellen: posztmodern világháború, a huntingtoni jóslat beteljesülése, avagy a "történelem kezdete"?
Amerika ellen minden idõk legsúlyosabb terrortámadását hajtották végre kedden -- egyelõre -- ismeretlen tettesek. A tragédiának mindannyian a szemtanúi voltunk: végigkövethettük, amint majdnem egymásután két eltérített személyszállító repülõgép hihetetlen módon nekiütközik az Ikertoronynak, s az épület összeomlik, továbbá láthattuk a hasonló módon megrongált és füstölgõ Pentagon egyik szárnyát, majd a Pittsburgh mellett lezuhant negyedik gép roncsait a földön heverni. Vagyis a pokolian brutális terrortámadásnak mindannyian a nézõi voltunk. Eltérített repülõgépek, hirtelen elpusztult épületóriások, sokkos állapotban lévõ szemtanúk és hatóságok, elborzadt nézõk, elítélõ hivatalos nyilatkozatok a világ minden tájáról, felháborodott közvélemény, elkeseredett mentési kísérletek és rengeteg ártatlan áldozat... ezek tények. Úgy vélem azonban, hogy érdemes túlmenni az események tényszerû leltározásán, s egy ilyen elkeserítõ és elképesztõ történés kontextuális elemzését sem hiábavaló megkísérelni, lehetséges interpretációkat megfogalmazni arról, hogyan történhetett meg mindez.
Induljunk ki geopolitikai szempontból. 1990-ben -- egyébként elemzõk szerint váratlanul -- képletesen és ténylegesen is leomlik a Berlini Fal, vagyis végleg megszûnik Európa keleti felén a kommunista rendszer s véget ért a majdnem 50 évig tartó hidegháború. Ezzel azonban megváltozott az addig kétpólusú világ szerkezete és a szereplõk közti viszonyok rendszere. A hidegháború alatt lényegében két, többé-kevésbé egyenlõ fajsúlyú katonai és ideológiai tömb állt egymással szemben és versenyben: a szabad Nyugat és a kommunista Kelet. Az elõbbi a NATO-ba és (részben) az Európai Gazdasági Közösségbe, az utóbbi pedig a Varsói Szerzõdésbe és a KGST-be tömörült.
A harmadik szereplõt a jóval kisebb befolyással bíró államok konglomerátuma képezte, akiket gyûjtõfogalommal a szakirodalom és a politikai közbeszéd a Harmadik Világ országainak nevezte. A Harmadik Világ országait jelentették durván mindazok, akik hivatalosan egyik tömbhöz sem tartoztak és az Nem Elkötelezett Államok Csoportját alkották, fõleg India vezetésével. Természetesen ezen államok közül egyesek Nyugattal, mások a kommunista-centralista Kelet-Európával ápoltak lazább-szorosabb kapcsolatokat, attól függõen, melyik hatalmi pólus befolyási övezetéhez tartoztak.
Azonban lényeges eleme volt a hidegháborúnak, hogy ezen utóbbi országok problémai mindig csak másodlagosak voltak, a világot érintõ döntéseket nem õk hozták, azt csekély mértékben befolyásolták és mindannyian a "két nagy" által dominált világ egyensúlyi állapotának fenntartásában voltak leginkább érdekeltek vagy pedig a súlyos saját belsõ problémáival voltak elfoglalva (pl. Kína), alkotmányosan álltak távol a globális döntésektõl (pl. Japán), a katonai junták bezárkózó politikát foltattak (Dél Amerika). De semmiképpen sem képeztek globális erõt, még együttesen sem.
Ez a felépítmény változott meg radikálisan a hidegháború megszûntével: a világ egypólusúvá vált, a VSZ felbomlott, a Szovjetunió eltûnt, a második világ országai a szabad piac és a demokratizáció útjára léptek, s a befolyási szféra megszûntével a Harmadik Világot jóformán "magukra, sorsukra hagyták". Ezt a pontot nevezte Fukuyama, az amerikai-japán filozófus/politológus a "történelem végének" abból kifolyólag, hogy ha a történelem nem más, mint a szabadság és alávetettség filozófiáinak a versenye, akkor a két tömb közötti konfrontáció megszûntével a liberalizmus -- látszólagos -- gyõzelme a történelem végét jelenti.
Viszont a hidegháború megszûntével párhuzamosan a világgazdaság dinamikusan növekedett, amit a fegyverkezési verseny lazulása, majd megszûnte és a high-tech számítástechnikai alapú "harmadik hullámos" kommunikáció rendszerek életre hívása megfelelõ keretet biztosított. Vagyis globalizálódott az egyedül "porondon maradt" szereplõ az USA vezetésével. A folyamatokból a magukra hagyott országok -- különösen a volt szovjet befolyáshoz tartozók, de nemcsak -- kezdetben leszakadtak (Irak), majd kimaradtak (Pakisztán), polgárháborúba (Kongó, Csád, Afganisztán), különféle fundamentalizmusokba (Irán, Szudán, Líbia) és/vagy regionális konfliktusokba keveredtek (Ruanda, Szomália), vagyis még inkább a perifériára szorultak.
Periférikus pozíciójukat hangsúlyozottabbá tette az ideológia, vallási nézeteik, illetve a belsõ ingatag helyzet, a sorozatos belsõ fegyveres konfliktus, az állami autoritás részleges vagy teljes eltûnése, az antiszemitizmusok, ami teret nyitott a belsõ anarchiának, ami aztán a globalizációval nemzetközivé, világméretû problémává terebélyesedett a terrorizmus, mint leginkább kéznéllévõ eszköz révén.
A terrorizmus mindig a szegények, a marginálisak eszköze volt, habár a konkrét céljai sohasem voltak világosak, akárcsak most sem. Indítékaik szigorú politikai szempontok szerint többnyire homályosak, ködösek, mert lényegében a terrorista csoportosulások (pl. a legismertebbek a maoista Fényes Ösvény Peruban, a japán Vörös Hadsereg, a német RAF, vagy az olasz Vörös Brigádok, az ETA, IRA, a tamil szakadárok stb.) leginkább a nyilvánosságra törekszenek, s arra, hogy tudatosan kiprovokáljanak megtorló akciókat, amelyek nyomán szervezetük esetleg némi legitimitást kaphat. Sokszor államok is támogatják a terrorista szervezeteket, fõleg az Amerika ellenieket (Irán, Líbia, régebben Irak, újabban egyre inkább Afganisztán).
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy a nemzetközi terrorizmus egyre több olyan elemet hordoz magában, amelyek folytán az akciók ún. "civilizációk harca"-ként is értelmezhetõek, a zsidó-keresztény és az iszlám kultúrák közti összecsapásként. Ezek a huntingtoni tézisre utaló elemek -- amely szerint a 21. század a vallási és civilizációs konfrontációk nyílt színtere lesz -- jelen vannak ugyan, de egyáltalán nem bizonyos, hogy a konfliktus kiszélesedik-e, de erre minden esély adott. Az mindenképpen aggasztó jel lehet, hogy a nyugati politikusok és a gyanúsítottak eddigi megnyilatkozásai szinte kivétel nélkül a hidegháborús idõkbõl ismert határképzõ retorika elemeit használták. A "szabad világ", "ellenség", "háború", "szent háború" stb. fogalmak a schmidt-i barát/ellenség paradigmában nyertek jelentést: a "mi" és "õk", a "jók" és a "rosszak". A terroristák szerint ezek relatív fogalmak, de nem lehetnek azok.
A WTC és más célpontok ellen elkövetett szörnyûséges támadás három dolgot tett egyértelmûvé: a) a terrorizmus olyan globális problémává lépett elõ, amelynek ellensúlyozására át kell szervezni a védelmi rendszereket, és el kell vetni egyrészt a hidegháborúból visszamaradt logikákat és reflexeket, másrészt pedig fokozottabban oda kell figyelni azokra a törekvésekre, amelyeket a volt kommunista államok tanúsítanak az euroatlanti intézményekbe igyekvõ integrációjuk folyamatában; b) a globalizációt ki kell terjeszteni azokra a régiókra is, amelyek eddig nem élvezték annak gyümölcseit, s igényelnék azokat, de a terrorizmus ellen minden eszközzel küzdeni kell; c) egyes országok biztonságunk relatív, a nemzetállami védelmi doktrína csõdbe ment, csak a katonai tömbök nyújthatnak védettséget.
Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy keddi eseményeket maga a globalizáció teszi lehetõvé: a terrorizmushoz szükséges eszközökhöz gyakorlatilag bárki hozzáférhet, megfelelõ információkhoz az Internet révén szintén (paradox módon az ujjongó palesztinok egytõl-egyik amerikai gépkocsikkal száguldoztak). Így válik lehetõvé, hogy akár egy magánember (Osama Ben Laden) is háborút folytathasson egy szuperhatalom, az emberiség ellen. Továbbá a publicitás is azonnal adott: a két becsapódás közti 18 percnyi eltérés a globális médiákhoz elküldött meghívóként is értelmezhetõ. A közvetítést a megrendelõ is nézheti -- az ellensége pénzén.
S itt hadd tegyek egy személyes, kifejezetten szubjektív természetû megjegyzést: a Twin Tower-hez, ha csak lehetett, az év elsõ felében akár hetente is elzarándokoltam. Lenyûgözött az Embernek az a nagysága, képessége, hogy ilyen tornyokat fel tudott építeni. A Világkereskedelmi Központ mára már nem létezik. Elvették tõlem, tõlünk.