Modernizációs kerekasztal, 2. rész
szerk. 2008. január 25. 11:11, utolsó frissítés: 10:232009-től nem felzárkóztatás, hanem versenyképesség az EU-s kulcsszó. Van-e az értelmiségnek tekintélye a fogyasztói társadalomban? Ki modernizálja Székelyföldet, és főleg hogyan?
A kerekasztalon elhangzott hozzászólások első része itt olvasható.
Csutak István: – Nagyon gyorsan ki kell találni valamit, mert 2009-től akár végzetes lemaradás következhet be. Ugyanis akkortól várhatóan áthelyeződnek a hangsúlyok az EU-költségvetésben, csökkennek vagy lehet megszűnnek a felzárkóztatásra előirányzott alapok, és a helyüket átveszi a versenyképesség. Ráadásul abban a pillanatban, ahogy az RMDSZ kikerül a kormányból, a költségvetési pénzek sokkal vékonyabban fognak az önkormányzataink felé menni.
Salat Levente: – Nem hiszem, hogy 2009-ig volna esélyünk rendbe tenni mindazt, amit Apáczai Csere János óta elmulasztottunk. Én ennél bizakodóbb vagyok, mert ha belegondolunk, hogy ez a térség mennyire életképes, mennyi mindent kibírt...
Csutak István: – Mennyire bírja deszkurkálni magát, idézek egy csíki magyar iskolában 10 év múlva végző gyereket. Hogy kinek a felelőssége a modernizáció? Én azt gondolom, a mindenkori elité, a politikai elitet beleértve.
István király nem kérdezte, ki akar megkeresztelkedni
és ki nem, most pedig áldjuk őt. Távolról sem akarom azt mondani, hogy elő a tankokkal, de figyelmeztetni akarok mindenkit, hogy Székelyföldön már középtávon a beolvadás jelei fognak mutatkozni: Sepsiszentgyörgy rövidesen elővárosa lesz Brassónak, Brassónak pedig több lakója van, mint Hargita megyének.
Salat Levente: – De mit lehet ezzel kezdeni? Mi kiválóan értünk ahhoz, hogy úgy fogalmazzuk meg a problémáinkat, hogy ne legyen rájuk megoldás. A közpolitikai gondolkodás pedig arról szól, hogy a problémákat úgy fogalmazzuk meg, hogy azokra legyen megoldás. Ha közpolitikai szempontból nézzük a kérdést, akkor addig amíg nem tudjuk, hogy mi a baj, voltaképpen arról beszélünk, hogy milyennek kellene lennie a székely embernek ahhoz, hogy Székelyföld Svájc legyen.
Ez egy kicsit olyan, mint egy, az izraeli-palesztin viszály megoldásáról készült tanulmány. A tudósok írtak egy hosszú listát, hogy az izraelieknek ezt és ezt kell csinálni, a palesztinoknak meg azt és amazt. Kiderült azonban, hogy ha az izraeliek és a palesztinok képesek lennének tartani magukat a tudósok előírásaihoz, akkor nem lennének izraeliek, illetve palesztinok, és sosem lett volna közöttük konfliktus. Nem lehet úgy kezelni az embereket, mint akiket 2 év alatt ki lehet cserélni.
Csutak István: – Igen, de szerinted elképzelhető, hogy a második világháború után a franciák és a németek hirtelen szerelmesek lettek egymásba? Szerintem ez a politikai elit tudatos döntése volt, és
a Marshall-segély is közrejátszott ebben.
Biró A. Zoltán: – Jó lenne, ha a dolgok elindulnának egy sor úgynevezett romániai magyar ügyben. Hiszen eltelt 18 év, és nincs olyan testület, mely időnként alaposan megnézi, hogy merre tartanak a dolgok. Beszélünk a romániai magyarság, Székelyföld politikai rendszeréről, de nyilvánvaló, hogy ezeknek a szakmai állításoknak nincs meg a kellő társadalmi súlyok, legitimitásuk.
A szakmai beszédmód a romániai magyar társadalmon belül nem intézményesült. Lehet, hogy lapot kellett volna valaki alapítson, lehet, hogy egy ilyesféle kerekasztalból nő ki egy romániai magyar ügyekkel foglalkozó, valamilyen társadalmi súllyal rendelkező legitim beszédmód.
Mert mondhatunk bármit, demokrácia van, de ha a romániai magyarság modernizációjáról elhangzik egy beszéd, akkor az nem futja be azt a társadalmi pályát, amit szerintem be kellene futnia. Azt gondolom, hogy 18 év közéleti, politika, szakmai elitjének a feladata lett volna, hogy ezt a keretfeltételt is teremtsük meg a parlamenti, önkormányzati képviselet, egyházi tulajdonok visszaszerzése mellett.
A kisebbségi társadalomban az intézmények többnyire nem működnek vagy szimbolikus játékok,
nálunk minden egy kicsit dilettáns,
minden egy kicsit jó szándék által mozgatott. Az egyéni vélemény a szakmában működik, a közéletbe azonban nem jut el. És nem hiszem, hogy egy ilyen fórum megteremtését kizárólag a gondolkodókra lehet és kell hárítani. Ha egy faluban nagyon sok idős ember van, egyedül élnek és nem tudják magukat ellátni, ugye nem mondjuk azt, hogy a betegellátó rendszert építsék ki maguk.
Arról kellene beszélni, hogy milyen fajta keretfeltételeket kellene megteremteni ahhoz, hogy az embereknek különböző szinteken esélyük legyen ledolgozni a modernizácis hátrányokat. Azt találtuk egy kutatásban, hogy a székelyföldi családok 80-85 százaléka azt állítja, hogy az ő helyzetük átlagos.
Ez nem áll, bármilyen külső statisztikai adattal hasonlítom össze, bár az egy pozitív dolog, hogy ők átlagosként élik meg a helyzetüket. De ebben az átlagosnak nevezett helyzetben a modernizációs hátrányok ledolgozásának igénye nem jelenik meg, nincsen felhalmozási lehetőség, nincs beruházás, nincsen garancia a gyerekek oktatására vagy önképzésre.
A modernizáció-vita korábbi anyagai:
>> Csutak István: Székelyföld modernizációja >>
>> Pozsony János: Székely dialektika >>
>> Ráduly Róbert: meg kellene szüntetni a két székelyföldi megyét >>
>> Horváth Réka: Modernizáció: az új erdélyi magyar varázsige? >>
>> Biró A. Zoltán: Székelyföld? Fejlesztés? >>
>> Horváth Réka: Tudományosan megközelíteni a modernizációt >>
>> Parászka Miklós: Színház- és régiófejlesztés >>
>> Antal Árpád, Tamás Sándor: Milyen Székelyföldet akarunk?>>
>> Horváth Réka: Modernizálni a Mehedinti utcát >>
Salat Levente: – A tekintélyképzésnek az államhoz köthető intézményei hiányoznak a mi esetünkben. Kliensekként a különböző tekintélyképző intézmények holdudvarához csatlakozunk, és attól várjuk a legitimitást. Ezért van az, hogy
Bukarestben vagy Budapesten történik minden,
ami fontos az erdélyi magyarságra nézve. Én úgy gondolom, hogy erre a kérdésre megoldást csak az RMDSZ tudna találni, az RMDSZ van ugyanis abban a helyzetben, hogy létre tudná hozni ezeket a legitimitást termelő kereteket.
Elmondom, milyen formában: bizonyos kérdések kapcsán összehívna egy nagyon különböző szemléletű emberekből álló vitafórumot, és kijelentené, hogy amit ez a grémium eredményként felmutat, azt magára nézve kötelezőként fogja elismerni. Kétlem, hogy az RMDSZ-től ez az önkorlátozó viselkedés elvárható lenne, mindezt azért mondtam el, mert úgy gondolom, hogy a javasolt megoldás valószínűtlensége mutatja éppen, hogy mi is tulajdonképpen a mi problémánk. Hiába egyezünk mi itt meg bármire nézve, semmi nem változik az állapotainkban.
Ha a javasolt megoldás járható út volna, az erdélyi magyarságot érintő kardinális kérdésekben – ilyen például a sokat emlegetett jövőkép – nem az RMDSZ döntené el hogy mi a jó, hanem egy megfelelő módon összeválogatott grémiumnak a véleménye lenne a mérvadó. Ott van például az RMDSZ-program problémája: ugyan egyeztetnek minden kongresszus előtt, de hát legyünk komolyak, a sarkalatos kérdésekhez nem lehet hozzányúlni, legfennebb egy-egy vesszőt lehet kicserélni a vitára bocsátott szövegben.
Székely István: – Megpróbálom magamnak megfogalmazni, hogy Csutak Istvánnak igazából mi a baja. Abból indulunk ki, hogy '89-ben volt egy hihetetlenül nagy közjogi váltás. Lehet azt mondani hogy nem történt semmi a mentalitások szintjén, de teljesen új játékszabályok léptek érvénybe, teljes egészében átalakult a politikai intézményrendszer és a gazdasági szerkezet.
Mivel ezt a váltást nem egy lassú érés készítette elő, a teljesen megváltozott intézményi struktúra, gazdasági szerkezet ellenére
úgy csináltunk, mintha nem történt volna semmi.
Ugyanazok a diskurzusok működnek, és ugyan régen másak voltak a hívószavak, a dolgok elintézése ugyanúgy történik most is, mint ahogy történt régen. Például Románia a 60-as években jelentős sikereket ért el azzal, hogy valótlan állításokat hitetett el politikai elemzőkkel. Ehhez képest most is van olyan megfogalmazás, miszerint Románia behazudta magát az EU-ba.
Elhangzott, változnak a játékszabályok. Ez azt jelenti, hogy nem elkülönített összegeket, forrásokat költünk el úgy-ahogy, hanem egy teljesítményelvű rendszer lép életbe, ahol ha nem hívjuk mi le a pénzösszeget, akkor lehívja más, aki tudja működtetni azokat a struktúrákat, melyeket az EU feltételként megszab. Olyan helyzetbe kerültünk, hogy ez a kettősség, ez a tartalom nélküli forma, az erdélyi magyar intézményrendszer összes anomáliája mérlegre tétetik.
Arra térek vissza, amit Salat Levente említett, hogy ha nincsen szükség modernizációra, akkor nincsen társadalmi legitmitása, mitől működne? Én nem tudom, hogy egy intézmény renoméja, szimbolikus térben betöltött szerepe olyan erővel bír-e, hogy ezeknek a kérdéseknek legitimitást adjon: tehát ha egy nemzeti akadémia mondja, akkor
mindenki elgondolkodik, megjavul
és másnaptól kezdve másképpen gondolkodik dolgokról. Felmerült az RMDSZ: ha azt mondjuk, hogy ez egy professzionális politikai erő, akkor az ő dolga nem a társadalmi modernizáció, hanem az, hogy szavazzanak rá elegen. Olyanokat fog mondani, amitől átlépi az 5 százalékos küszöböt. Mert ha a két dolog szembefordul, tehát az RMDSZ tűzzel-vassal modernizál, de nincsen 5 százalékos társadalmi relevanciája, akkor az egy rosszul politizáló szervezet, kiesik a parlamentből és meg is érdemli.
Megvádolták a sajtót, hogy nem tud különbséget tenni társadalmi relevanciával bíró hír és politikai kacsa között. A sajtónak van egy példányszáma, a példányszámnak függvénye a reklámbevétel. A tendencia a bulvárosodás fele mutat, és ez azoknak a politikusoknak kedvez, akik egy nagy szóval le tudják írni az egész társadalmi valóságot. Ez a társadalomtudós szempontjából valóban hülyeség, dehát milyen jól megmondta Csutak, kiteszik a címlapra hatalmas betűkkel, és ezzel a kérdés meg is van oldva. Veszik a lapot, és tényleg
az a feladat, hogy a lapot eladják,
nem pedig az, hogy értelmiségi habitusok irányából közelítsenek. Név nélkül említettünk egy kolozsvári egyházférfit. Ő profitmaximáló ráció alapján nyúlt bizonyos épületekhez, és a problémát abban láttuk, hogy az így befolyt összegeknek a felhasználása nem átlátható. Ez az egyházférfi, amikor megkérdezték tőle, hogy mi van a pénzzel, akkor azt mondta, hogy egyszerre 27 templom építését támogatja. Most megint valamiféle közjóra kihegyezett értelmiségi rezon alapján mondhatjuk, hogy biztos templomot kell most építeni? De egy egyházfő szempontjából ez legitim cél.
Úgy érzem, hogy az elmúlt 17 évben nemcsak az intézmények és a megmondóemberek hiánya miatt nem történt meg az a váltás, amit a '89-es közjogi váltás maga után vonhatott volna, hanem a tehetetlenség okán tovább futottak a régi mentalitások, szokások. Az elmúlt 17 év és az előtte levő évtizedek alatt adott az volt az alternatíva, hogy vagy tetszik ez, vagy kivonulok belőle, neadjisten emigrálok.
De most kezd felnőni az a generáció, mely arra a kérdésre keres választ, hogy milyen feltételek közt szeretné leélni az életét, hogyan nézzen ki ez a társadalom. A '89 után szocializálódott generációk egyre nagyobb nagyobb súlyra tesznek szert. Lehet, hogy most kéne megfogalmazni ezeket az állításokat, mert van egy generáció, ami nem biztos, hogy megelégszik azzal, ami úgymond eddig adott volt.
Horváth István: – Kérdés, hogy ilyenfajta radikális társadalmi átalakulások közepette beszélhetünk erős intézményrendszerről, koherenciáról, legitimitásról, fenntarthatóságról? Milyen célközönsége lesz ennek az intézménynek, hogyan integrál egy társadalmat?
Különböző mallokban hallok magyar szót,
átszerveződött a nyilvános tér, átmentünk a fogyasztói társadalomba. Ezeket az embereket hogyan fogjuk meg? Piaci feltételek között olyan erős szereplőnek gondoljuk el az értelmiséget és politikusokat, mint a 19. és 20. század folyamán voltak?
Apropó Brassó és Szentgyörgy: kitehetik a Székelyföld határát jelző táblát, de a telekárak határozzák majd meg, hogy a brassóiak merre fognak terjeszkedni. Ezt akartuk tulajdonképpen, fogyasztani akartunk, gazdasági fejlődést akartunk, és akkor elgondolkozunk, hogy valami, ami partikuláris, ami mi vagyunk, ez hogyan fog újratermelődni?
Félünk elmondani, hogy a kapitalizmusban a szolidaritási vonalak erősen átszerveződnek, azonosulási logikák megváltoznak, kultúrafogyasztás átmegy a tömegkultúra által átszervezett rendszerbe, és itt a tradicionális értékek már nem működnek.
Biró A. Zoltán: – Egyetértek azzal, hogy egy politikai szervezet azt mondja, hogy nekem az 5 százalék a fontos. Azzal is egyetértek, hogy a média azt mondja, nekem a kattintás a fontos. Azt mondom, hogy kellene legyenek a társadalmi nyilvánosságban elkülönített helyek. A probléma az, hogy mivel az érdekképviseleti struktúra a társadalmi legitimitás jogkörét szinte teljesen magához vonta,
nincs a társadalomban intézményépítési lehetőség.
Az eszközöket elvonták, és ez a kisebbik baj, mert van nagybátyám Amerikában és ad pénzt. De a kisebbségi társadalom terén a társadalmi legitimitás forrása a mindenkori érdekképviselet. Ez nem baj, de akkor ott van a felelősség is, hogy mi jön létre és mi nem jön létre.
Székely István: – Lassan 10 éve, a kormányzati szerepvállalásától kezdve az RMDSZ szavazatmaximáló ráció szerint működött. Mivel az RMDSZ nem ilyen struktúrával indult, ernyőszervezetként mindent elfedett, most mondhatjuk azt, hogy a felelősség történelmi szempontból mindenféleképpen az RMDSZ-é. Azt is mondhatom, hogy az RMDSZ fogja megoldani a problémát, bár nem fogja, mert ez ellentmond az ő domináns működési logikájának.
De nem mindenhol az RMDSZ osztja a lapot: a Sapientián például az ottani erőcsoportok osztják egymásnak, tehát vannak azért olyan helyek, ahonnan ha legalább felderengene valami abból, amit te mondasz, akkor esetleg elhinném hogy ez csak intézményesülés kérdése. Inkább azt mondom, hogy ez társadalmi revelancia kérdése.
Salat Levente: – Az RMDSZ versenypártként való viselkedésének a logikáját én nem vitatom. Azt hiszem, ez egy nagyon okos átlényegülés volt, és rengeteg fontos, korábban elérhetetlennek tűnő vívmány vált lehetővé ennek köszönhetően. Pénz, pozíciószerzés, közpolitikai döntések befolyásolása: én a történetnek ezt a felét nagy elismeréssel és tisztelettel figyelem. Még azt is hozzá szoktam tenni, ami az én perspektívámból külön jelentőséget ad a dolognak, hogy ennek a szerepvállalásnak
rendkívül fontos bizalomerősítő szerepe volt
a többség fele. A baj ott van, hogy eközben a diskurzus a régi maradt. Az RMDSZ belement abba a csapdába, hogy az érdekképviselet, a politikai jelenlét önérdekké vált. Annyira önérdek, hogy a mobilizáltságot akár a célok ellenében is fenn kell tartani: a célokat folyamatosan úgy kell megfogalmazni, hogy azok sose teljesüljenek. Mert ha teljesültek, akkor már nem lehet mobilizálni.
Én a BBTE rektorhelyetteseként a saját bőrömön tapasztaltam meg ennek a logikának az érvényesülését: a nagy szimbolikus célok folyamatos hangoztatása nem azt a logikát követi, hogy valamit végre megoldjunk, hanem azt, hogy amikor kampány van, akkor a kérdést elő tudjuk venni. Úgy gondolom, egy versenypárt esetében indokolt ez a viselkedés, de ha megnézzük, a történet honnan indult, akkor az erdélyi magyar kisebbségpolitikának ez az önérdekelt kisajátítása nagyon súlyos felelősséggel jár együtt.
Az RMDSZ versenypárttá való átlényegülése tulajdonképpen a legfontosabb fékként működik ez idő szerint az erdélyi magyarság modernizációjának az útján, mert olyan témákat tart folyamatosan a közéletben, melyekkel
mobilizálni lehet, de előrelépni nem.
Nagy rokonszenvvel szemlélem ezeket a relativizáló megközelítéseket az erdélyi magyar társadalomról. Kétségtelenül van egy olyan dimenziója a kérdésnek, amellyel kapcsolatosan jogosak a fenntartások: amikor azt mondjuk, hogy amiben élünk, az egy teljes értékű magyar társadalom, akkor olyan integráltságot feltételezünk, ami tulajdonképpen már nincs. Egészen más színtereken zajlik most már a történet, mint a nemzetépítések korában.
Ennek ellenére azt gondolom, hogy amikor joggal vagyunk kétséggel aziránt, hogy az erdélyi magyar társadalom fogalmának a használata indokolt-e vagy sem, ezzel a kétséggel rendszerint az is együttjár, hogy akaratlanul fontos teendők alól mentjünk föl magunka: nem a mi dolgunk, ezt úgysem nekünk kell megcsinálni.
Lehet vitázni arról, hogy az erdélyi magyar közösség politikai közösség-e vagy sem. De senkiben nincs kétség azt illetően, hogy bizonyos értelemben közösség. A kérdés szerintem az, hogy ez a közösség újra tudja-e termelni
a saját létének a feltételeit.
Ha megnézzük a történelmet, látható, hogy rengeteg politikai közösség tűnt el a korok süllyesztőjében. Egyik sem úgy tűnt el, mint a dinoszauruszok, hanem úgy, hogy a politikai elit nem hozta meg időben azokat a döntéseket, amelyeket meg kellett volna hozni. Nem ismerték föl azokat a dolgokat, amelyek a környezetükben átalakultak, és az idő átlépett fölöttük. Ezt fontos tudatosítani magunkban. Lehet azt mondani, hogy fontos ugyan a modernizáció, de mi hiába próbáljuk megcsinálni, mert nem lehet, ez nem a mi dolgunk. Szerintem van egy csomó minden, ami kifejezetten a mi dolgunk, és senki nem fogja megcsinálni helyettünk.