Háromszintű modell a romániai magyarság közösségi integrációjához
Salat Levente 2002. március 04. 22:12, utolsó frissítés: 22:12"A romániai magyarság képviselői vagy megkeresik a kisebbségi társadalom hatékonyabb integrálásának útjait, vagy úgy vonulnak be a történelembe, mint akik a nemzetállami eszmék kiszolgálóiként asszisztáltak egy kisebb társadalomnyi nemzeti közösség önfelszámolásához."
Az alább olvasható elemzést Salat Levente politológus az RMDSZ Szabadelvű Körének szombati, kisebbségpolitikai témájú konferenciáján ismertette. A konferencián a platform személyiségein kívül jelen volt Markó Béla, az RMDSZ szövetségi és Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Szent-Iványi István, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Bakk Miklós, a Krónika főszerkesztője, Gabriel Andreescu politológus, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke, Andrei Chiliman, a Liberális Párt alelnöke.
Javaslat a romániai magyar kisebbségi társadalom
intézményes keretének a megreformálására
Bevezető
Az RMDSZ közelebbi és távolabbi jövőjének latolgatásakor megítélésem szerint két fontos körülményből kell kiindulni: egyrészt abból, hogy a romániai magyarság politikai érdekképviseletét felvállaló szervezet a román politikai színtéren tekintélyes, bizonyos vonatkozásokban megkerülhetetlen tényezővé küzdötte fel magát, másrészt abból, hogy ezért a teljesítményért nagy árat: a belső, szervezeti demokrácia sérülésének és a választópolgároktól, a kisebbségi társadalomtól mint közösségtől való egyre fokozottabb elszakadásának az árát kellett megfizetnie.
Noha a prioritások megosztó kérdése elvileg sokesélyessé teszi az eddigi teljesítmény mérlegelését megcélzó próbálkozásokat, azt nem igen lehet kétségbe vonni, hogy az RMDSZ csúcsvezetése egyre profibb, egyre hatékonyabb a fölvállalt célok elérésének a tekintetében. Rövid időre -- és csak kiindulásképpen -- zárójelbe téve a hatékonyság felróható velejáróinak a bonyolult kérdését, el kell ismernünk, hogy az a pozíció, amelyet az RMDSZ csúcsvezetése a hatalmon lévő kormánypárt számára megkerülhetetlen tényezőként tudhat magáénak, mind belpolitikai, mind külpolitikai jelentőségét tekintve aligha alábecsülhető. Jelentős teljesítménynek könyvelhető el ugyanakkor az a mód, ahogyan a magyar kedvezménytörvény bonyolult kérdésének a viszonylatában az RMDSZ a román és a magyar kormányok közötti megegyezést előkészítő majd lehetővé tevő közvetítés feladatát magára vállalta és ellátta.
A teljesítmények értékelésén túl a pártatlan szemlélőnek ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmét, hogy a demokratikus akaratképzés és a közösségi érdekartikuláció szempontjából az RMDSZ-nek mint érdekképvisleti szervezetnek a teljesítménye nem kevés kívánnivalót hagy maga után. A szigorúan szervezeti belügynek tekinthető szervezési kérdéseken túl (amelyekhez kellő tárgyismeret és tájékozottság hiányában nem szívesen szólok hozzá), a jövő kilátásait latolgató próbálkozások keretében aligha lehet szőnyeg alá söpörni a csúcsvezetés kamarilla-szerű működésének, a belső választások sine die elodázott aktualitásának, az SZKT legitimitásának a belső demokráciával, pontosabban annak hiányával összefüggő kérdéseit.
Nem lehet nem fölfigyelni továbbá arra, hogy az RMDSZ egyre kevésbé van jelen eligazító üzenetekkel, a tájékozódást segítő állásfoglalásokkal a romániai magyar közéletben, ami a romániai magyarság további és egyre fokozódó atomizálódását segíti elő. Mind a középtávú, mind a hosszabb távú perspektívák szempontjából súlyos következményekkel járó mulasztás továbbá, hogy az RMDSZ nem képviselteti magát -- súlyának, jelentőségének megfelelő módon -- a kisebbségi jogoknak mint az egyetemes emberi jogok sajátos kategóriájának az érvényesítésért folyatott nemzetközi mozgalomban.
Az eképpen fölfogott helyzetértékelésből kiindulva, a "hogyan tovább" kérdéséhez három probléma kapcsán kívánok rövid megjegyzéseket fűzni: (1) a nemzeti integráció, (2) demokratikus akaratérvényesítés és a közösségszervezés, és (3) a kisebbségi jogharc nemzetközi dimenzióinak a kérdéseihez. Javaslataimat rövid elméleti bevezetővel támasztom alá.
Elvi megfontolások
A romániai magyarság jövőjének, közösségként való fennmaradásának a perspektíváit vizsgálva megítélésem szerint három fontos körülményre kell tekintettel lenni. Elsősorban arra, hogy a nemzetközi szakirodalom egyre több tekintélyes szerzőjének a szaporodó állásfoglalásai szerint a többségelvű képviseleti demokrácia önmagában véve nem alkalmas keret arra, hogy az intézményi szempontból teljesnek tekinthető kisebbségi társadalmak számára megfelelő védelmet biztosítson. A képviseleti demokrácia elveire alapozott -- akár jogállami -- kereteket az ún. "tituláris nemzet" (a nyelvi és kulturális értelemben vett többség) rendszerint saját érdekeinek megfelelően használja fel és ki, ami a kisebbségi közösségek kultúrájának a nyilvánosságból való kiszorulását eredményezi.
Ez a marginalizáció a kisebbségi kultúrákra asszimilációs nyomásként nehezedik, azok fokozatos felszámolódását vetíti előre, ami a közösségi jövő veszélyeztetettségének az okán veszélyes konfliktusforrássá fajulhat. Fontos megjegyezni, hogy a kérdésnek ezek a vetületei az 1989-es fordulatot követően, a "demokratizálódás harmadik hullámának" (S. P. Huntington) a keretében kerültek a nemzetközi figyelem előterébe, amikor is a képviseleti demokrácia mint hatalom-megszervezési elv behatolt a világ olyan térségeibe, amelyeket az etnikai és kulturális megosztottság magas foka jellemez, és amelyekben évszázadokra visszamenően csak diktatórikus, autarchikus módszerekkel lehet fenntartani a rendet és biztosítani a stabilitást.
Az illető térségekben a demokrácia meghonosítására tett kísérletek a kisebbségi közösségek politikai mobilizációját eredményezték, amelyek a politikai verseny aktív szereplőiként remélik a közösségeik jövője szempontjából égetőnek vélt kérdések békés, parlamentáris úton való rendezését. Az eddigi tapasztalatok azt látszanak alátámasztani, hogy a többségi elv érvényesülése kizárólag a többségek akaratérvényesítését teszi lehetővé, és hogy az etnokulturális szempontból megosztott társadalmak esetében a belső demokrácia szavatolása, az együttélés politikai intézményeinek a létrehozása továbbra is olyan feladat, amely komoly kihívásként tornyosul az államok nemzetközi közössége előtt.
A második körülmény, amelyet a kisebbségi jogharc stratégiai újragondolásának a kontextusában megítélésem szerint figyelembe kell venni azzal függ össze, hogy a szakértők egy egyre táguló körének a megítélése szerint az egyetemes emberi jogok maguk sem képesek biztosítani a különböző kisebbségekhez tartozó egyének szabadságjogainak és esélyegyenlőségének a maradéktalan érvényesülését. Az egyetemes emberi jogok ugyanis, amelyeket nem valamely semleges, nemzetek fölötti instancia, hanem az egyes államok konkrét, etnokulturális szempontból semlegesnek nem tekinthető intézményei szavatolnak, maguk is a többségi, domináns kultúrához tartozó állampolgárokat részesítik előnyben, a kisebbségi közösségek tagjaiktól pedig, akik hűek kívánnak maradni nyelvi és más természetű hagyományaikhoz, kétszer akkora erőfeszítést követelnek meg, amennyiben mind a domináns kultúra, mind a kisebbségi kultúra nyilvánosságában el kívánnak igazodni.
Ennek az esélyegyenlőtlenségnek hosszútávon ugyancsak asszimilációs következményei vannak, amit csak speciális jogosítványok biztosításával lehet ellensúlyozni. A kérdéssel foglalkozó szakemberek közül egyre többen hangoztatják: ahhoz, hogy az egyetemes emberi jogoknak ugyanolyan hatálya legyen egy többségi és egy kisebbségi kultúrához tartozó állampolgár esetében, arra van szükség, hogy az egyénre összpontosító egyetemes emberi jogok körét kiegészítsük a közösségek igényeire tekintettel levő jogok egy új generációjával, a kisebbségi jogokkal.
A harmadik körülmény azzal függ össze, hogy Közép-Kelet-Európában a beteljesületlen és rivalizáló nemzetállami ambíciók, valamint az általuk szított kölcsönös bizalmatlanság nem tette lehetővé és mind a mai napig akadályozza az etnikum- és kultúrák közötti együttélés politikai intézményeinek a létrejöttét. Ebben a térségben az egymást váltó főhatalmak a kiszorítás logikáját próbálták fölváltva alkalmazni, ami csak a sérelem alapú politizálás újabb és újabb hullámainak az elkövetkeztét eredményezte, újratermelvén mindahányszor az elszenvedett igazságtalanságok és a kölcsönös bizalmatlanság érvrendszerét az egymást követő generációkban. Tartani lehet tőle, hogy amennyiben a kollektív öngerjesztésnek ezt az ördögi körét nem lehet keresztülvágni, a térség valóban a nemzetállami ambíciók beteljesedése fele fog sodródni, a fokozatos homogenizáció, a többé vagy kevésbé békés eszközökkel keresztülvitt, szándékos vagy járulékos következményként adódó etnikai tisztogatások és asszimiláció révén.
A fentiekből adódik egy további, fölöttébb lényeges elvi kérdés. A számbavett megfontolások hívei mellett nem kevesen vannak olyanok is, akik a távolabbi múlt és a jelenkortörténet megannyi példájára hivatkozva azt vallják: a közösségi szabadság kivívását a történelem tanúsága szerint csak vér- és emberáldozatok árán lehet biztosítani. Ennek az álláspontnak a meglehetősen széles skálán szórt, többé vagy kevésbé szélsőséges hívei úgy gondolják, hogy sem a képviseleti demokrácia intézményi keretének a feszegetése, sem a jogharc, sem a kollektív mentalitás fokozatos megváltoztatását célzó próbálkozások nem eredményezhetik a többségek és kisebbségek közötti vitás kérdések hathatós rendezését: eredményt csak a következetesen végigvitt, áldozatoktól sem visszariadó egyoldalú akaratérvényesítő megoldások hozhatnak.
S noha ennek az opciónak az elvi megalapozottságát nehéz volna akár cáfolni, akár igazolni, számolni kell azzal, hogy a parlamentáris eszközökkel lefolytatott jogharc viszonylagos eredménytelensége a hagyományos, "westminsteri" többségelvű képviseleti demokrácia körülményei között növelheti az ilyen vagy hasonló nézetek híveinek a számát.
Fontosnak tartom előrebocsájtani, hogy az alább következő megfontolások a gyökeresen ellentétes, a kölcsönös bizalomra alapozott paradigma érvrendszerére építenek. Ezt azért is lényeges külön hangsúlyozni, mert az alább következők mérlegelésekor szem előtt kell tartani, hogy a bizalom kialakítására és huzamos fenntartására törekvő érdekképviseleti stratégia csak akkor lehet hosszú távon eredményes, ha a minden várható konzekvenciáiban végiggondolt opció mellett következetesen kitart, és a menetközben adódó nehézségek hatására nem bírálja fölül az egyoldalú megoldások elutasítására alapozott beállítódását.
1. A nemzeti integráció kérdése
A romániai magyarság politikusainak, szellemi vezetőinek a viselkedését és állásfoglalásait jóideje érzékelhetően befolyásolja az a körülmény, hogy a hazai magyar nyilvánosságban mind ez idáig nem zajlott le a megfelelő színvonalú szakértői vita a nemzeti integráció kérdéseiről. Annélkül, hogy ennek az előbb-utóbb lefolytatandó vitának a kimenetelét próbálnám meg előrevetíteni, szerintem a probléma lehetséges tematizációinak legalább három vonatkozását kell érinteniük: a román államhoz való viszonyunk kérdését, a magyar államhoz fűzödő kapcsolatunkat és a kisebbségi társadalom közösségi integrációjának a problémáit.
1.1. A román államhoz fűződő viszonyunk kérdése
Tekintettel arra, hogy a halmozódó tapasztalat szerint felelőtlen illúzió abban a hitben ringatnunk magunkat, hogy amennyiben közösségként meg kívánunk maradni a szülőföldünkön, ezt a román állam akarata ellenében is el tudjuk érni, halaszthatatlannak látszik az erdélyi magyarság román államhoz fűződő viszonyának a felelős végiggondolása.
Kiindulásképpen számolni kell azzal, hogy a mind ez igáig ügyetlenül és felelőtlenül kezelt autonómia-kérdés azt eredményezte, hogy a romániai magyarság politikai közösségként való elismertetése a román állam által rövid távon kivihetetlennek ígérkezik. Az autonómia kivívásához fűzött korai remények, majd utóbb a kérdés lebegtetése azzal a következménnyel is jártak, hogy a politikai érdekképviselet nem ismerte fel azokat a kihasználatlan lehetőségeket, amelyek a romániai magyaroknak a román társadalomba egyénenként való integrációjának a politikai programjából származtak volna.
A román államhoz fűződő viszonyukkal kapcsolatos kérdés öszefüggésében tehát mindenekelőtt arra vonatkozóan kell minél szélesebb körű konszenzusra alapozott választ találnunk, hogy kívánunk-e élni azokkal a jogokkal, amelyek a román társadalom egy jelentős hányadát kitevő rétegként illetnek meg bennünket az állami intézményekben való képviseltség tekintetében. Amennyiben igen, akkor az Európai Uniós normák biztosította lehetőséggel élve kell igényelni az arányos képviseletet az állam valamennyi intézményében, központi és helyi szinten, a rendőrséget, a tisztikart vagy akár az Akadémiát is beleértve.
Ahhoz, hogy egy ilyen horderejű kérdésnek esélye legyen a szélesebb körű támogatottságra, nem kevesebbre van szükség mint a történelmi különállás lopakodó tézisével való nyílt leszámolásra, amely kimondatlanul bár, de fölöttébb szívósan ott munkál az együttéléssel kapcsolatos valamennyi állásfoglalásunk alakításában.
Az RMDSZ szerepvállalása az elmúlt két esztendő során -- és talán nem szentségtörés az egyébként fölöttébb koncepciótlan 1996-2000 közötti kormányzati szerepvállást is megemlíteni ebben az összefüggésben -- bizonyos mértékig bizonyítékként fogható fel ennek az útnak a várható eredményeit illetően. Ha a romániai magyarság képviselőinek jelenléte magától értetődővé tehető az államapparátus különböző szintjein, akkor talán nem csupán a diszkrimináció rejtett és nyílt formái ellen lehet majd hatékonyabban fellépni, hanem az együttélés politikai intézményeiről is több eséllyel lehet őszinte és távlatosabb vitát kezdeményezni a román féllel. Egy ilyen opciónak nem elhanyagolható előnye volna továbbá, hogy konkrét finalitást biztosíthatna a romániai magyar felsőoktatás több olyan ágazatának, amely egyelőre teljesen kilátástalanul -- illetve legjobb esetben exportra -- képezi a kisebbségi szakembereket.
1.2. Az anyaországhoz fűződő viszonyunk kérdése
A nemzeti integrációval összefüggő kérdések végiggondolatlanságának következményei a magyar kedvezménytörvénnyel kapcsolatos állásfoglalásokban és vitákban is megmutatkoztak.
Noha a magyar parlament elsöprő többsége által megszavazott törvény szimbólikus jelentőségét bizonyára hiba volna alábecsülni, annak következményei, kihatása a nemzeti integrációra egyelőre kiszámíthatatlanok. Az utókor a törvény kezdeményezőinek maradandó érdemeként fogja számon tartani minden bizonnyal azt a körülményt, hogy -- Trianon óta először -- úgy sikerült a kulturális értelemben vett magyar nemzet egységének a kérdését az európai politika napirendjére tűzniük, hogy az nem vonta maga után az anyaország megbélyegzését és elszigetelődését a nemzetközi államközösségen belül. Az azonban már kevésbé vehető bizonyosra, hogy a törvény alkalmazásának a várható következményeit illetően az előterjesztőknek lesz igazuk, akik a magyarság-tudat felértékelődését várják az utódállamok magyarsága számára alanyi jogon biztosított kedvezményektől, vagy azoknak, akik a kisebbségi közösségek további atomizálódására, szülőföldjükön való boldogulásukhoz fűzött reményeiknek a fokozatos feladására számítanak a státustörvény alkalmazásra kerültének a következtében.
Az RMDSZ nincs könnyű helyzetben ezzel a dilemmával kapcsolatosan. Minekutána fenntartások nélkül támogatta a státustörvény Románia magyar nemzetiségű polgáraira vonatkozó alkalmazásának a lehetővé tételét, és bábáskodott annak a román-magyar kormányközi egyezménynek a létrehozatalában, amely elismeri a romániai magyarság és az anyanemzet közötti jogi természetű kapcsolatok legitimitását, most, amennyiben tartja magát tulajdon raison d'ętre-jéhez, arra kell figyelmeznie, hogy a kedvezménytörvény valóban a romániai magyarság identitásának a szülöföldön való felértékelődését szolgálja-e, és hogy nem degradálódik-e fokozatosan a kiürítés rafinált eszközévé. Ezzel kapcsolatban nem kerülheti el az illetékesek figyelmét, hogy az alanyi jogon biztosított kedvezmények koncepciójában magában is nemzetállami logika munkál, és hogy a törvény szellemében megnyilvánuló diszkrimináció nem kedvez az együttélés politikai intézményeit létrehozni és legitimálni próbáló törekvéseknek.
Attól, hogy ebben a bonyolult kérdésben az RMDSZ-nek milyen viszonyt sikerül fenntartania egyrészt az anyaország mindenkori kormányával, másrészt a román kormánnyal, és hogy ezekről a kérdésekről mennyire széles körű konszenzust sikerül kialakítania a választóinak körében, igen nagy mértékben függhet a szervezet hosszútávú legitimitása.
1.3. A közösségi integráció kérdése
Miközben a romániai magyar kisebbség tagjainak a lelkéért két egymásnak feszülő nemzetállami eszme is viaskodik, a tulajdonképpeni kérdés az, hogy az itteni magyarság önérdeke megköveteli-e a közösség belső integrációjának a politikai célként való megfogalmazását, illetve hogy adottnak tekinthető-e az a létalap, amelyre a teljes értékű kisebbségi társadalom fogalmával operáló politikai programok hivatkoznak.
Tekintettel arra, hogy az ilyen horderejű kérdéseket nem döntheti el, illetve nem tekintheti ab ovo megválaszoltaknak a politikai akarnokság, a kérdésben való tisztánlátáshoz egyrészt rigurózusabb és tárgyszerűbb ismeretekre van szükség a kisebbségi közösség állapotára, tartalékaira és erőforrásaira vonatkozóan, másrészt arra, hogy hatékonyabban működjenek a demokratikus akaratképzés és -érvényesítés mechanizmusai.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!