Xantus Gábor jelentett a táncház-mozgalomról
szerk. 2007. október 10. 19:01, utolsó frissítés: 18:42Az ismert rendező-operatőr elutasította a Securitate-beszervezést, de #b#pártvonalon behálózták#/b#. „A párttal való együttműködést elfogadtam, hogy dolgozhassak” – áll a nyilatkozatában.
Az ún. „Bíró Ferenc-ügy” Könczei Csilla szekusblogjában pattant ki körülbelül két hete. A néprajzkutató és antropológus édesapjáról, Könczei Ádámról szóló jelentések alapján azt állította, hogy a Könczei által 1977-ben kezdeményezett táncházról az RTV egy kolozsvári munkatársa, minden valószínűség szerint operatőre jelentett a Securitate-nak, „Bíró Ferenc” álnéven.
A jelentések tömör, már-már irodalmi megfogalmazásukkal, lényegre törő és néha meglehetősen cinikus hangvételükkel térnek el az „átlagos”, néha meglehetősen semmitmondó, bikkfanyelven írt szeku-beszámolóktól.
Az ügy amiatt is kínos volt az RTV magyar adásainak utódja, a TVR kolozsvári, illetve bukaresti magyar adásának szerkesztői számára, hogy sejteni lehetett: az informátor jelenleg is kollégájuk. Másrészt pedig a magyar adás hagyományosan a táncház-mozgalom egyik társszervezője, fő támogatója.
Xantus Gábor ma közzétett nyilatkozatában elismeri, hogy jelentéseket írt Könczei Ádámról, ugyanakkor azt állítja, nem ő "Bíró Ferenc". Elmondja, ő többször is elutasította a beszervezést, azonban pártvonalon behálózták. Az alábbiakban teljes terjedelmében közzétesszük a nyilatkozatot – a szöveg alcímezését mi végeztük, azonban tartalmi változtatásokat nem eszközöltünk rajta.
NYILATKOZAT
Én, Xantus Gábor, televíziós rendező-operatőr, Könczei Csilla szekuritátés kutatómunkájával kapcsolatban az alábbiakat hozom a nyilvánosság tudomására:
Kijelentem, hogy 1977-ben, harminc évvel ezelőtt, 22 éves koromban, megfelelő élettapasztalattal nem rendelkező, megfélemlített fiatalemberként egyike voltam azon – Könczei Csilla állítása szerint mintegy 30 – jelentéstevőnek, akik Könczei Ádámmal való kapcsolatukról beszámolókat kellett írjanak.
Ezeket a Román Kommunista Párt Megyei Bizottságának székházában, ennek egyik földszinti szobájában mondták nekem tollba vagy jegyzetelték kikérdezésemet. Ezeket saját nevemmel szignáltam és Achim nevű párthivatalnok vette magához.
Ezért ma megkövetem Könczei Ádámot és családját.
A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottságtól f.év október 4.-én kértem mielőbbi, teljes átvilágításom. Ettől várom a ma még számomra ismeretlen és megmagyarázhatatlan körülmények tisztázását.
A Bíró Ferenc névhez semmi közöm, mint ahogyan soha nem jártam az általam ismeretlen nevű „Crişan” vagy „Horea” házakban sem.
A kommunista diktatúra idején a párt vagy a szekuritáté nyomására behálózottak tetteire ma nincs erkölcsi mentség. Hiszem, hogy a morális megtisztuláshoz vezető út csak múltbeli, áldatlan tetteink vállalása jegyében járható be.
Ezért állok a nyilvánosság elé.
Nyilatkozatomhoz az alábbi körülmények kapcsolódnak:
Mióta kamerát vettem a kezembe, az 1970-es évek közepétől, a román párt- és állami szervek, nevezetesen az RKP propaganda osztálya és a szekuritáté érdeklődésének holdudvarába kerültem. Ezek munkámra és minden ezzel kapcsolatos kérdésre vonatkozó beszámolási kötelezettségre szólítottak fel.
Miután ennek hónapokig nem tettem eleget, családomat, pontosabban már megromlott egészségi állapotú Édesapámat érintő kényszerhelyzet elé állítottak. Tudtam, hogy őt, dr. Xantus János tanárt a szekuritáté régen figyeli, hogy korábban többször behívták s egy hosszabb benttartózkodásakor, amikor tanítványait is kivizsgálták, súlyosan bántalmazták. Ezt a traumát élete végéig nem heverte ki.
>> Könczei Csilla blogbejegyzése a jelentésekkel együtt itt olvasható >>
>> Ki jelentett a táncház-mozgalomról? >>
A szekuritátéval való együttműködésre tett kétszeri kísérlet elől gimnazista koromban, majd néhány évvel később, huszonévesen, kétszer kitértem. Ezért a továbbiakban kikényszerített beszámoltatásom pártvonalon történt.
Erre a Megyei Pártbizottság propaganda osztályán szólítottak fel, ahol közölték, hogy a televízió munkatársaként
ez tevékenységemmel járó kötelességem,
mivel akkor a rádió és a televízió a Kommunista Párt Központi Bizottságának közvetlenül alárendelt intézményként működött. A párttal való együttműködést elfogadtam, hogy dolgozhassak.
Ezt követően hosszabb-rövidebb megszakításokkal, telefonhívásra meg kellett jelennem a pártszékházban, ahol sokszor a legapróbb részletekig kikérdeztek. Mindvégig az volt a benyomásom, hogy mindenről tudnak, minden lépésem figyelik. Nemegyszer kérdeztek rá személyes, sőt családban elhangzott beszélgetésekre is. Hogy megfigyelés alatt tartanak, azt értésemre adták. Azt is közölték, hogy az országban kamerával „ide-oda szaladgálni” nem lehet. Sejtettem, hogy folyamatosan lehallgatnak, amire sok, erre vonatkozó jel mutatott.
1976-tól a '80-as évek közepéig a szekuritáté három alkalommal hivatott be kihallgatásra és nyilatkozattételre, amikor engem faggattak – magamról. Ennek részleteire itt nem térek ki.
Ilyen körülmények között került sor beszámoltatásomra, mely televíziós munkám minden vetületére kitért. Mindvégig úgy éreztem, hogy mindez formális, hiszen igen jól tájékozottak voltak és sokszor „segítettek” emlékezni. Olyan ismeretanyag birtokában voltak, melyek mások jelentéseiből vagy lehallgatások anyagaiból származhattak. Idegeket őrlő,
pszichológiai kötélhúzás volt – pártmunkának álcázva.
Ez a lelkiállapot, az akkori körülmények, a folyamatos behívások, az állandó fenyegetettség érzete és a körülöttem eluralkodott pszichózis vezetett oda, hogy huszonévesen a filmes-televíziós tevékenységemre vonatkozó beszámolási kötelezettséget képtelen voltam megtagadni.
Választhattam: itthagyom testileg-lelkileg meggyötört Apámat, akinek támasza voltam és itt hagyom szülőföldem, vagy vállalom az itthonmaradás ódiumát és dolgozni próbálok, az ismert körülmények között. Ez utóbbit választottam, mert hittem, hogy egyszer vége lesz.
Mindezt nem mentségemre hozom fel, csupán megállapítom.
Annyit tehettem és tettem, hogy mindvégig tudatosan kerültem minden olyan helyzetet, mely mozgásterem szélesítését jelentette. Köztudomású, hogy magam a táncház-mozgalomban nem vettem részt – éppen ilyen meggondolásból – noha tehettem volna. Hasonló okból
maradtam távol minden olyan helyzettől és helyszíntől,
mely megítélésem szerint a hatóságok érdeklődésére tarthatott számot. E gyötrő állapot és nehéz lelkiismeret is késztetett arra, hogy amint lehetett, 1989 decemberében, még az ostromállapot óráiban az első odaérkező magyar szerkesztőként vettem részt egy fontos közintézményünk, a Kolozsvári Rádió és Televízió magyar adásainak újraindításában. Kezdetben katonákkal az intézmény stratégiai védelmében, majd első, szabad magyar nyelvű műsorainak elkészítésében [vettem részt].
Tisztában vagyok azzal, hogy 2007 szabad világában már nehezebben idézhető fel, élhető újra a hetvenes-nyolcvanas évek diktatorikus és teljhatalmi feltételrendszere. Főleg azok számára érthetetlen, akik koruknál fogva sem tapasztalhatták mindezt.
Hogy ki mennyire mocskolódott be vagy maradhatott tisztán a hajdani, zsarnoki ország legexponáltabb médiaintézményében az esély és tartás kérdése volt. Magam is szeretnék azok között lenni, akiket nem kényszerítettek arra, hogy
lelkiismeretük ellen forduljanak.
1989-et követően semmilyen közéleti vagy vezetői tisztségre nem pályáztam, ilyen felkéréseket elhárítottam, a politikai életbe nem kapcsolódtam be, egyesületekbe, érdekvédelmi szervezetekbe nem iratkoztam, munkámnak éltem. A magyarság életéből, gondjaiból és sorskérdéseiből ihletődött filmjeimet csöndes vezeklésnek szántam.
Ma, harminc évvel a törtétek után felmentést nem kérhetek, a történtek erkölcsi súlyát magam viselem. Átvilágításom eredményét nyilvánosságra hozom. Hiszem, hogy e nyilatkozatom a sajtóban vagy másutt dolgozó nemzedéktársaim körében is elindíthat egy régen várt megtisztulási folyamatot.
Xantus Gábor
Kolozsvár, 2007.október 5.