"A kisebbségek ma is a kelet-európai demokrácia archimédeszi pontjai"
kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2007. szeptember 05. 18:03, utolsó frissítés: 10:07Magadra maradsz az egyirányú kétnyelvűségben a sérelmeiddel meg a többségi érdektelenséggel, ha nincs praktikus tudásod az együttélésről.
Milyen értelemben beszélhetünk társadalomkutatók új generációjáról? Miért foglalkoznak többnyire fiatal, “előéletmentes” kutatók a szekusdossziékkal? Szarka Lászlóval, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai és Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatójával a marosvásárhelyi kisebbségtörténeti konferenciát [lásd keretes írásunkat a cikk végén] követően beszélgettünk.
Transindex: A konferencián, az előadásokat követő viták során is érzékelhető volt egyfajta szemléletbeli különbség az idősebb kutatók és a feltörekvő fiatal történészgárda között. Lehet-e új generációról beszélni, és ha igen, milyen értelemben?
Szarka László: – Minden nemzedék magától értetődően kitermeli magában azt a képzetet, hogy a világ vele kezdődik, ugyanakkor minden szakmának megvan a maga természetes folytonossága is. Az örök újrakezdésnek, megújulásnak és a folyamatosság, folytathatóság ütközése hol izgalmakra, hol reményekre, hol meg éppen szűnni nem akaró vitákra ad okot.
A társadalomtudományokban azonban nem lehet dolgokat a semmiből kezdeni, hiszen az ókortól kezdően létezik egy textológiai és filozófiai értelemben vett kritikai kontextus, amely a társadalomtudományi világlátás legfontosabb legitimációja. Ez még az olyan viszonylag új és interdiszciplináris területeken is fontos, mint a kisebbségkutatás, azaz az etnikai, migrációs folyamatok vizsgálata.
Mi a magunk kutatásaiban több egymást kiegészítő tudományterület fogalomkincsét, módszertanát próbáljuk meg összeegyeztetve, használni, olyan megközelítésekre törekedni, amelyek kiszűrik az egyes szakmák esetlegességeit.
A történetiségnek a túlzott hangsúlyozása például ugyanolyan hiba a komplex etnikai folyamatok értékelésében, mint a szociológiai elemzésekre jellemző prezentizmus, amikor a jelenből indul ki az ember és a pillanatfelvételt nagyítja ki, azt próbálja visszavetíteni, tartós tendenciaként felmutatni.
Ezért a kulturális antropológiai, a szociológiai, a történeti megközelítést, esetenként több más diszciplína megközelítéseit is érdemes ötvözni. Ehhez nemcsak idő és tapasztalat, hanem csapatmunka és önfegyelem szükséges, valamint
léteznie kell annak a kritikai tudományos közéletnek,
amely visszajelzéseivel értékel és orientál. Az a típusú akadémiai kutatói közeg, amelyben mi szocializálódtunk, egyszerre alázatra neveli tehát az embert és folyamatos megújulásra. Ebből a szempontból a generációknak is szükségképpen bele kell simulniuk ebbe a közegbe, kritikájuk akkor talál, ha visszhangra és válaszra talál. Örülünk, amikor valaki berobban egy kiváló doktori disszertációval, fenekestül felforgat korábbi értékeléseket, de még jobban, ha ezek az új eredmények tankönyvi ismeretté szelídülve beépülnek a tudásátadás folyamatába.
Mi magyarázza azt, hogy mióta Romániában is egyre inkább előtérbe került a szekusdossziék kutatása, feltárása, ezen a terepen főként fiatal kutatók működnek? “Büntetlen előéletüknek” köszönhető?
– Pontosan. Nagyon fontos az, hogy a kutatásban az új nemzedéki megközelítés, az “új szemek”, a ma születettek ártatlansága is megjelenjen, amely rá tud csodálkozni arra, amit olvas. Akik a kommunizmusban szocializálódtak, azok számára a kutatás során felbukkanó elemek sokszor mindennapinak számítanak.
Fontos tehát, hogy a kutató részben el tudja idegeníteni vizsgálatai tárgyát, mert ha azt sajátjának érzi, jóval nehezebb távolságtartással vagy éppen részrehajlás nélkül kezelni az anyagot, amit aligha várhatnánk el
az érintett generációk marxizmuson edződött kutatóitól.
Ezzel együtt én is úgy érzem, hogy az az igazán jó, amikor nemcsak egygenerációs kutatások bontakoznak ki, hiszen a kommunizmus világának feltárásához végtelenül fontos megérteni annak belső, érzelmi, szociális tartalmait. Manapság tapasztaljuk az óráinkon, hogy akik '89 után születtek, egyszerűen nem értik, és nagyon nehéz is megérteni akkor, ha nincsenek fogalmaik, sem ismereteik a hiánygazdálkodásról, a hétköznapi diktatúra természetrajzáról.
Ezeknek a hiányoknak az áthidalását a tapszatalt kutatói gárda bevonása megkönnyítheti. A feltáró munkában ezzel együtt kiváló szempont volt, hogy lehetőség szerint fiatal, dinamikus csapatra bízták a levéltári munka elvégzését, akiknek egyetlen ambiciójuk lehetett a levéltári anyagok minél teljesebb felkutatása.
Az elemzés azonban biztosan nagyon hosszú ideig tart. Ez ma valamennyi átalakuló társadalom lázas önismereti problémája egész Kelet-Közép-Európában, amin a keletnémet társadalom esett át a leggyorsabban. Jelenleg a lengyel társadalom vergődik ugyanezen megismerési folyamat politikai következményeivel.
Szlovákia láthatólag sikeresen megoldást választott. A széles nyilvánosságot hívták segítségül:
felraktak mindent a világhálóra,
minden dosszié elérhető, a napi sajtó a Nemzeti Emlékezet Hivatalával együttműködve sorozatban hozza le a kisemberek és a jellemző esetek hátborzongató vagy éppen szánalmasan kisszerű töréteneteit, rádöbbentve az olvasót a kommunista világ működésének gyalázatos rendőri-besúgói háttértevékenységére.
Jól láthatjuk, hogy mennyire másként reagálnak az egyes a társadalmak, Romániában, úgy gondolom, ez a mostani felfokozott érdeklődés nagyon is jogosult, bár félő, hogy máris a politikai manipulációk szabnak irányt az érdeklődésnek és részben a kutatásnak is.
Az Ön által vezetett MTA ENKI nagyon tudatosan szervez közös fórumot ezeknek az interdiszciplináris kutatásoknak – mi ennek az intézeti gyakorlatnak a filozófiája?
– Az intézet fennállásának első hat évében alapvetően azt a célt követjük, hogy a vizsgált kisebbségi csoportok önismereti kutatásai és az akadémiai, egyetemei típusú kutatások egymást kiegészítve szolgálják a többségi és kisebbségi közösségek közeledését, az interetnikus viszonyok kedvező alakulását.
A kelet-közép-európai kisebbségi magyar és a roma közösségek – utóbbiak az Európai Unión belül is egyre fontosabb etnikai csoportot alkotnak –, valamint a 13 jogilag elismert magyarországi kisebbség a huszadik században olyan etnikai folyamatokon ment át, amelyek radikálisan átalakították identitásukat, önszerveződési lehetőségeiket.
Hiszen a nemzetállami önzés gyakorlatilag mindenkire hatott,
és a kisebbségek olyan mértékben periferizálódtak az elmúlt időszakban, hogy legfőbb ideje lenne visszatéríteni fejlődésüket abba az irányba, ahová tartoznak.
A kisebbségek ma is a kelet-közép-európai demokrácia archimédeszi pontjai, a velük való bánásmódon le lehet mérni a többségi nemzetek, a mai nemzetállamok demokráciapotenciálját. Úgy gondoljuk, centrális kérdésekkel foglalkozunk, ezért ezzel az akadémiai pozícióval, amit számunkra a MTA kutatóhálózata biztosít, folyamatosan élni szeretnénk.
Be kívánjuk mutatni azokat az asszimilációs, integrációs folyamatokat, azokat az önkormányzati törekvéseket, vagy éppen az etnikai tisztogatásokat, amelyek a 20. századi Közép-Európát megpróbálták nemzetállami alapon “kantonizálni”, a kisebbségeket felszámolva, “tiszta” nemzetállami képleteket létrehozni.
Ezek a törekvések Európában eleve bukásra voltak ítélve, mégis csak a mi régiónkban milliók életébe kerültek, milliók veszítették el szülőföldjüket, anyanyelvüket, eredeti kultúrájukat, emberi méltóságukat.
Most az Unión belül a felgyorsult és hihetetlenül erős migrációs potenciál, amely a romániai társadalomra éppúgy jellemző, mint a magyarországira, azt jelzi, hogy ez a tudás tulajdonképpen
a ma élő emberek számára is végtelenül fontos.
Hiszen ők egy olyan unióban sodródnak és vesznek el, egy olyan unióba kívánnak asszimilálódni az új többségekhez, amelyről pillanatnyilag alig van fogalmuk.
A Kelet-Európából kiáramló millióknak fogalmuk sincs, mi minden történik meg velük a diaszpóra-helyzetekben. Diaszpóra-kutatásaink valamilyen mértékben megjelennek a médiában, és olyan kérdéseket tematizálunk, amelyek szerintem a mai fiatalok számára is fontosak lehetnek.
Mennyire hatékonyan jut el az akadémiai tudástermelésnek az eredménye a nagyközönséghez, valamint a döntéshozókhoz? Erre a konferenciára több politikust is meghívtak, de csupán egyikük jött el...
– Minden lehetőséget meg kell ragadni a tematizálásra. Honlapunk tartalmazza az eddig megjelent 40-50 könyvünk teljes szöveganyagát; a Kárpát-medence nemzetiségi adatait, regionális, lokális szinten a legfontosabb demográfiai, választási, intézményi adatokat.
A pozsonyi Madách Kiadóval és komáromi Selye János Egyetemmel közös portálunkon (www.tankonyv.sk) most készül a tanárok számára is használható csehszlovákiai magyar kisebbségtörténeti anyag. Az intézetben az év végéig befejezzük és várhatóan 2008 első hónapjaiban megjelenik a 20. századi magyar kisebbségtörténet.
Tehát igyekszünk az oktatástól a poltikai döntéselőkészítésig mindenütt ott lenni, és alapkutatás jellegű vizsgálataink eredményét
megpróbáljuk lefordítani mindenkinek a maga nyelvére.
Ezzel együtt ez egy majdnem reménytelen iszapbirkózás, hiszen az embereknek sem idejük, sem módjuk nincs arra, hogy kézikönyveket, tanulmányköteteket lapozgassanak, internetes oldalakon adatbázisokat böngészgessenek. Ha tehát egy konkrét problémával találkoznak, saját személyes tapasztalataikat vetik inkább össze másokéval.
Igazából azt látjuk, hogy kisebbségi és interetnikus helyzetekben be kellene vezetni az etnikai vizsgálatoknak, a kisebbségkutatásnak a hasznosítható eredményeit a közoktatásba. Tanítjuk a gyermekeket mindenféle gyakorlati dolgokra, de arra nem, hogyan kell – nem hályogkovács módra, mert úgy tudunk –
az etnikailag megosztott világban együttélni egymással.
Egyirányú kétnyelvűségünkben szép lassan magunkra maradunk az indulatainkkal és sérelmeinkkel, meg a többségi érdektelenséggel. Szép lassan el kellene tudni hitetnünk a többségi és kisebbségi tanártársadalommal, a médiával, a politikai döntéselőkészítőkkel, hogy ezt a tudást az iskolai oktatásban is érdemes használni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!