Solomon Adrián: nem értik, hogy a kétnyelvűség csak jó lehet
kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2007. június 07. 11:21, utolsó frissítés: 2007. június 06. 16:38"Ők ötven évet kínlódtak megtanítani #b#románul a csángókat#/b#, és mi most vissza akarjuk ezt fordítani?" A csángószövetség új elnöke a sokszor irracionális döntésekről.
Olvastam a beszámolódat a vatikáni utatokról, ahol Nyisztor Tinkával és a háromezer kilométeres kerékpáros zarándoklat kivitelezőjével, Ferkó Zoltánnal előadhattátok újra a kérést: a csángók anyanyelvű misét szeretnének.
A válasz, amit kaptatok: próbáljátok helyben megoldani a problémát, legyetek türelemmel stb. Mi ennek az üzenete?
– Tény, hogy nem Vatikánból kell megoldani a román mellé a magyar nyelvű egyházi szertartások bevezetését a moldvai templomokban.
A püspökségnek van akkora autonómiája, hogy erről dönthet. Úgy érzem, hogy a Vatikán most már elég jól értesült az itteni helyzetről. A közbenjárásukat ígérték, s egyébként támogatják az anyanyelv használatát az egyházi szertartásokban.
Az pedig, hogy legyünk türelemmel, az én felfogásomban annyit jelent, hogy amit elrontottak egy évszázad alatt, azt nem lehet megjavítani tíz év alatt. Hozzátettem, hogy luxus számunkra türelmesen várni, nem engedhetjük meg magunknak, mert szerintünk ezt könnyedén meg lehet oldani, illetve tartunk attól, hogy a nyelvi asszimiláció előrehaladtával már nem lesz akinek ilyen szertatásokat szervezni.
Sokak szerint jelzésértékű, hogy az MCSMSZ új elnöke is elzarándokolt az újabb szentszéki találkozóra.
A magyar nyelvű misézés ügyét eddig Nyisztor Tinka személyével kapcsolta össze mindenki, aki, bár az MCSMSZ vallási felelőse, inkább a saját útjait járja, legalábbis kívülről nézve úgy tűnik. Ugyanakkor eddig az MCSMSZ is azt a képet erősítette: az oktatásra koncentrál elsősorban. Megváltozott valami?
– Az egyik fő célom, hogy egyesítsem azon személyek, szervezetek erejét, amelyek a csángó magyarok érdekében tevékenykednek. Úgy látom, a partizánkodás kora lejárt, ez már nem olyan eszköz, amellyel eredményeket lehet elérni. Annál jobban lehet viszont érvényesíteni akaratunkat, ha ugyanabban a témában több szervezet hallatja magát. Az értelmetlen partizánakciók helyett pedig a szövetség elnökeként a csapatmunkára szeretnék ösztönözni akár oktatási, akár vallási vagy más témakörökről legyen szó.
Igaz, hogy Nyisztor Tinka inkább a Szent István Egyesület nevében nyilatkozott, amikor a magyar nyelvű misézézről volt szó. Ezt annak tudom be, hogy az egyesület tagjai nagyrészt pusztinaiak, és ott van a legnagyobb számú kérvény a magyar nyelvű mise bevezetése iránt. Ő azonban az MCSMSZ vallási felelőse is (már hosszú évek óta), céljaink eddig is közösek voltak, igyekszünk a továbbiakban akcióinkat is összehangolni.
Az MCSMSZ eddig azért tudott az oktatásra koncentrálni, mert egy 30 fős tanári csapat, jó koncepciójú vezetéssel, dinamikusan fejlődött az elmúlt hét évben.
Ha más szemszögből nézzük: az állami szervekkel szemben (pl. az iskola) fel tudunk lépni határozottan, mert az érvényben lévő törvényeket kérjük tőlük számon. Az egyházzal azonban nem tudjuk ugyanezt megtenni, hiszen az egy autonóm intézmény.
Az itteni hívők nagy része a papokat Isten helyi helytartójaként kezeli, és ennek a középkorias jellegű mély vallásosságnak vannak hátrányai is többek közt a csángók ősi kultúrájára, nyelvére nézve. Nem akarják megérteni, hogy a kétnyelvűség, ami sok helyen van a világon, csak jó lehet a hívőiknek is, és azt nem kell és nem érdemes szégyellni vagy eltitkolni.
Felállítható egy elsődlegességi-másodlagossági sorrend a magyar nyelvű oktatás és a magyar misézés között?
– Egyformán fontos mindkettő, csak a kéréseinket jobban tudtuk érvényesíteni az állammal szemben, mint az egyházzal. Az oktatásnak olyan tekintetben van elsődlegessége, hogy sajnos ma már nagyon kevesen tudnának magyarul imádkozni falvainkban magyar nyelven, tehát ezt a gyerekeknek meg kell tanítani.
A vallásügynek pedig azért van elsőbbsége, mert az legitimizálná a magyar nyelvet: vallásos közösségeinkben a legfontosabb értékítéletet mindenről (így a nyelvről is) az egyház adja meg, tehát ha az egyház használná, akkor a közösség se fordulna el tőle. Szívből remélem, hogy eljön az a nap, amikor együttműködünk az itteni egyházi méltóságokkal, és akkor sok problémánk megoldódik, sok energia szabadul fel, amit más célokra tudunk majd felhasználni.
Már másfél hónapja elnök vagy, és biztosan mindenki megkérdezi, de volt eddig olyan helyzet, amikor megbántad, hogy elvállaltad a tisztséget?
– Szinte naponta van olyan pillanat, amikor kellemetlen helyzetbe kerülök az elnöki tisztségem miatt. Nem ért meglepetés, tudtam, hogy mivel fog járni.
Ennek ellenére nem mondhatom, hogy bánom, hogy elvállaltam. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha száz százalékig meg vagy győződve, hogy jó az, amit teszel, és a jószándék vezérel. S ha ezt így fogom fel, akkor a kellemetlenségeket is könnyebb elviselni.
És nem utolsó szempont az sem, hogy körülvesznek olyan munkatársak (szervezeten belül és kívül), akiknek ugyanilyen a hozzáállása. Tehát igyekszem a jó és a szép oldalát nézni a dolgoknak.
Gazdasági szakemberként valószínűleg kapnál más állást is Csángóföldön. Te vagy az Új Kézfogás Közalapítvány moldvai megbízottja, tanácsadást tartasz kezdő vállalkozóknak – nem merült fel benned egy saját vállalkozás indításának gondolata, mondjuk szülőfaludban, Lujzikalagorban?
Elég jó állásajánlatokat kaptam, volt egyszerre kettő is. Például cégalapítónak és vezetőnek szeretett volna Bukarestben az egyik magyarországi munkaadóm, ahol korában középvezető voltam. Többen bolondnak néztek, amikor elutasítottam, nem részletezem. Jelenleg pedig nincs sok szabad időm, amelyet saját vállalkozásra tudnék fordítani.
Mi az oka annak, hogy a kezdő vállalkozásokat támogató program oly kevéssé népszerű? Nem mernek vállalkozni az emberek, vagy egyszerűen kevés személyhez jut el az információ a lehetőségről?
Amúgy lennének pozitív példák, léteznek jól menő csángók által alapított és felfuttatott cégek. Milyen gazdasági-társadalmi-szociális okai lehetnek, hogy a legtöbben mégis a külföldi vendégmunka mellett maradnak?
– A pályázati rendszer nemcsak a kezdő vállalkozásokat volt hivatott támogatni, hanem azon vállalkozásokat is, amelyek már működnek, és olyan terveket akarnak megvalósítani, amelyhez nem tudnak (elég) forráshoz jutni.
A tapasztalatom az, hogy nem hiszik el, hogy ezen az úton valóban alapokhoz tudnak jutni, ugyanis szinte mindenkinek van egy ismerőse, vagy ismerősének ismerőse, aki valamilyen pályázaton részt vett, de nem sikerült, pedig időt és pénzt fektetett bele.
Olyan esetem is volt, amikkor egy menő csángó vállalkozónak szinte testre szabott pályázati kiírást mutattam be, de elhanyagolta benyújtani a pályázatát. A harmadik kategória az, aki jelenleg külföldön dolgozik, és nem mer hazajönni, itthon vállalkozni. Támogatásunkról biztosítottam, de biztos sikert nem ígérhettem senkinek. Minden vállalkozásban van kockázat.
Ezért is szeretném, ha minden helyszínen, ahol jelen vagyunk más programokkal is, elérjük azt, hogy legalább egy vegyes vállalkozás (magyarországi partnerekkel) létrejöjjön. Ehhez várunk jelentkezőket.
Milyen jellegű vállalkozásokról van szó?
– Olyan vállalkozásokra gondolok, amelyben a magyarországi fél a know-how-t és a tőkét (vagy legalább a nagy részét) és az itteni fél a munkát adná. Eddig a moldvai megyékben nem nagyon jelentek meg magyarországi vállalkozók. A viszonylag olcsóbb munkaerő mellett talán az is vonzó lehet, hogy magyar termékek számára egy nagy, de még szűz piac ez a terület.
Például olyan magyarországi vállalkozókra gondolok, akik már elindítottak egy vállalkozást, és annak mintájára megvalósítanak egy ugyanolyant itt Moldvában, ezzel munkalehetőséget teremtve. Profilját tekintve lehet kertészet, autószerelés, építkezés, kereskedelem stb.
Úgy tudom, Olaszországban éltél egy darabig a családoddal. Mesélj erről az időszakról!
– Olaszországban egy évet töltöttem, kényszerből. 2002-ben volt egy vállalkozási kísérletem, amelyre ráment az addigi megtakarított pénzünk. Ugyanakkor voltak kiadásaink (pl. autórészlet), amelyet kellett fedezni. Olaszország volt a menekülés, ott viszonylag gyorsan találtam állást bátyámnak köszönhetően, aki ott él a családjával.
Először egy kisüzemben dolgoztam, ahol nyílászárókat készítettünk. Sokat segített az, hogy lakatosi meg esztergályosi képesítésem is van. Három hónap után kivittem a családomat is: feleségemet és két gyerekemet. Nagyon nehéz időszakon mentünk át. Szakképzetlen munkaerőként töltöttünk el kilenc hónapot. Mindemellett magánóvodába járt az akkor hároméves Péter fiunk és ötéves Annamária lányunk. És volt olyan munkám is, amit kifejezetten szerettem: restauráltam.
Közben küldözgettem az önéletrajzomat, igyekeztem felhasználni a kapcsolataimat, hogy azért a szakmámban kapjak munkát. Mint mindig, ekkor is két ajánlat érkezett egyidőben.
Az egyik az lett volna, hogy közép-Olaszországban, feleségemmel együtt vezetnünk kellett volna egy faluturizmusban érdekelt vállalkozást. Anyagilag nagyon jól jártunk volna, és az életkörülmények is nagyon jók lettek volna. A második egy magyarországi székhelyű olasz élelmiszer-forgalmazó cég volt, amelynek az import forgalmát kellett volna bonyolítani.
Az utóbbi mellett döntöttünk, és visszaköltöztünk Budapestre. Egyébként négy nővérem él családostól Olaszországban mindmáig.
Magyarországi egyetemen végeztél, ott szocializálódtál: mennyire volt ez meghatározó tapasztalat számodra? Miért döntöttél úgy, hogy – másokkal ellentétben – hazajössz?
– Nagyon röviden azt tudnám mondani, hogy Magyarországon töltöttem életem legszebb éveit. 1991 szeptemberében érkeztem Budapestre, ahol egy évet tanultam a NEI-ben (Nemzeti Előkészítő Intézet). Rövid idő alatt sok barátot szereztem, folyton kirándultam … egy kaland volt az egész, ahhoz képest, hogy azelőtt esztergályos meg lakatos voltam.
Az egyetem alatt aztán már nem volt olyan rózsás: az ösztöndíj nem volt elég, dolgoznom is kellett, ezért a tanulással is gondok voltak, évet is halasztottam. De így visszagondolva úgy volt jó az egész, ahogy volt. Nem változtatnék semmit.
Egyetem után két munkahelyem volt Magyarországon, összesen öt év. Mindenünk megvolt: két szép gyerek, nagyon jó anyagi körülmények, jól integrálódtunk a budapesti életformába... Számomra az a megdöbbentő, hogy pont ez a tapasztalat hajtott tovább: vállalkoztam. Sikertelenül. És a másik érdekesség az, hogy ez idő alatt nem nyújtottuk be a letelepedés iránti kérelmeinket. Halogattuk egyik évről a másikra, mint valami dolgot, amit nem tart olyan sürgősnek az ember.
Aztán kezdtem mindent elölről (Olaszország, vissza Magyarország). S mire pont megvoltak a papírjaink (tartózkodási engedély), találkoztunk Böjte Csaba atyával. Döntő szerepe volt abban, hogy hazaköltöztünk. Nagyon nagy döntés volt ez. Szinte iskoláskorú gyerekekkel (akik két nyelvet beszéltek, de egyik se volt a román) nagyon nehéz döntés volt, hiszen megfontoltabb az ember ilyen helyzetben. Megint kockáztattunk.
Mi volt a döntő tényező ebben a döntésben? Így kívülről nézve eléggé irracionálisnak tűnik.
– Akkor találkoztam először a rekecsini iskolaközpont megépítésének gondolatával, amit nagyon jónak láttam. Böjte atya azt is hozzátette, hogy ez akkor valósulhat meg, ha minél többen visszaköltözünk Moldvába és az ő támogatásával megépítjük és működtetjük. (Hát nem sokan tették ezt.)
Belső megérzésemre hallgattam, szerintem se volt racionális döntés. Bíztam magamban és tudtam, hogy bárhol megállom a helyemet, és ilyen nagyszabású tervből kimaradni kár.
A második ok az, hogy ha akkor nem költözünk vissza, akkor még sokáig maradtunk volna Magyarországon, és nem akartuk a gyerekeket megfosztani a nagyszülők kényeztetésétől, és a nagyszülőket sem az unokáktól. Sok pro és kontra érv van, de azt hiszem, a fenti kettő elég ahhoz, hogy alátámassza döntésünket.
Milyen stádiumban van egyébként a rekecsini iskolaközpont terve? Nem sokat hallani róla mostanában.
– Még egy utolsó engedélyre várunk választ. Ha az is meglesz, akkor mind a 13-at be kell nyújtani a megyei tanácshoz, ahonnan megkapjuk az építkezési engedélyt.
Összerázódott már a régi-új elnökség? Mesélj a terveitekről.
– Folyamatosan történik az egyes munkakörök átadása, ott, ahol egyértelmű volt, ki mit vesz át. A pénzügyi és munkaügyi feladatokat László Valéria alelnöknek adom át. Engem meg Róka Szilvia volt elnök tájékoztat részletesebben azokról a dolgokról, amikkel eddig csak ő foglalkozott.
Egyre nagyobb volumenű adminisztrációs, szervezési munka van, ezért olyan külső szakembereket hívtunk, akik tanácsokat tudnak adni, hogyan szervezzük meg jobban az időnket, esetleg kell-e új embert felvenni. A nyári hónapokban szándékozom egy csapatfejlesztési tréninget is megszervezni. Nem sok időt töltöttem itthon, ezért nem tudtunk nagyon összerázódni, de augusztus végéig remélem ez megtörténik.
A lényeg azonban éppen a terveinkben áll, a szervezési keret csak eszköz hozzá: bővíteni az MCSMSZ tevékenységét, nyitni jobban a felnőttek felé, a gyerekprogramok esetében pedig minél több faluban sürgősen megjelenni, ahol eddig még nem voltunk. És persze mindehhez valahogyan megteremteni az anyagi hátteret. Kevés a jó szándék, ha nem lesz anyagi erőforrás hozzá.
Az MCSMSZ-nek feladata-e és egyáltalán meg tudja-e szólítani (és ha igen, hogyan) azokat a csángókat, akik saját bevallásuk szerint “nem tudnak jól magyarul, csak csángóul”, gyerekeikkel csak románul beszélnek, és az identitáskérdések különösebben nem érdeklik őket?
Annál inkább “a magyarok pénze”, hiszen, mint minden szülő, gyerekeik boldogulását akarják. Az “elmagyarosításra való törekvés” mint vád gyakran éri a szövetséget – milyen ellenérvet szoktatok alkalmazni a kétkedők vagy az ellenségesek lecsillapításához?
– Az MCSMSZ-nek az a feladata, hogy tájékoztassa a csángókat. Így esélyt kapnak a választásra. Sok évtized alatt sajnos elhitették velük, hogy a nyelv, amit beszélnek, csak egy rossz valami, amit minél előbb el kell felejteni. Legalább hat évtizede azt próbálják bizonygatni tanárok, polgármesterek, hogy ez nem is magyar nyelv, mert nem “értődnek” meg jól a magyarországiakkal.
Úgy érzem, hogy sokan közülük belefáradtak abba, hogy ők mások, mint a többi román állampolgár. Olyan sok kellemetlenség érte őket emiatt, hogy egyszer s mindenkorra le akarják zárni ezt a dilemmát. Inkább azt mondja, hogy román, és akkor jóban van a pappal, a rendőrrel, a polgármesterrel és a gyerekek tanáraival is, és ami még fontosabb: nem kell a családját emiatt szenvedni látni, nem éri hátrány vállalása miatt.
Ne felejtsük el, hogy ezért a mai helyzetért leginkább az a mindenkori magyar értelmiség a felelős, amely évszázadokig hanyagolta ezt a témát vagy inkább ezt a közösséget, mert rengetegen kutatták, csodálták, de kevesen tettek is érte. Magyar értelmiségiek segítsége nélkül még az is csoda, hogy ez a közösség olyan ma, amilyen.
Igen, sokszor mondják, hogy mi el akarjuk magyarosítani a csángókat. Az egyik polgármester azt mondta nekünk, hogy ők ötven évet kínlódtak megtanítani románul a csángókat, és mi most vissza akarjuk ezt fordítani? Ez még az őszintébb hozzáállás volt, de van durvább is. Azt szoktam válaszolni, hogy hallgassák meg az embereket, hogyan beszélgetnek egymás közt. Én csak azt akarom, hogy a gyerekeik is beszéljék azt a nyelvet. Természetesen a román mellett.
Most csak az asszimiláció a választási lehetőség, s az is erőszakos. Ha mi nem adunk nekik esélyt arra, hogy megismerjék, milyen lehet magyar nyelvűként élni, mástól nem kapnak esélyt.
Egyszóval az önismeretre vezethető vissza ez is, mint minden a világon. Ha ismerem magam, és tudom, miért is vagyok ezen a világon, és éppen Moldvában, magyar ősökkel - akkor van esélyem arra, hogy megtaláljam az utat és célt, ami boldogít. Mindezek után is lehet, hogy a románságot választja valaki, de akkor már tudja, miről is mond le. S ha tudatosan s jó szívvel teszi, nem is probléma.
Mi soha nem küzdöttünk valami ellen, mi mindig a miénk mellett álltunk ki.
Mi történik jelenleg Lujzikalagorban és Gajdáron, azokban a falvakban, ahol sajtóhírek szerint a helyi illetékesek – iskolaigazgató, polgármester, rendőrőrsparancsnok – megpróbálják megakadályozni, hogy az iskolán kívül folyó magyarórák mellett a hivatalos iskolai oktatás is beinduljon?
– Szomorú vagyok, mert Lujzikalagorban, a szülőfalumban nagyon sok szülő visszavonta a kérvényét. Ott kérdéses, hogy ősztől be fog-e indulni. Gajdárban a község igazgatója iskolaszintű szülőértekezletet hívott össze, ahová meghívattuk magunkat mi is.
Sok képtelen érve közül a legnehezebb azzal vitázni, hogy ezt az egyház sem akarja, fenyegetőzik, hogy majd lassan a hittanoktatást is kérni fogjuk anyanyelven. Az emberek pedig nagyon szeretnék az egyházzal való ütközést kerülni. Úgy tudom, hogy ott nem történtek kérvény-visszavonások.
Én biztos vagyok benne, hogy a helyi illetékesek most már nem kapnak parancsot valahonnan fentről, hogy megakadályozzák az iskolai magyar nyelv oktatását. Az a gond, hogy még mindig félnek. Arra hivatkoznak, hogy a közösség nem akarja, a pap nem akarja. Hiába magyarázom, hogy ez nem a közösség akaratán múlik, hanem a szülő akaratán, akinek jogában áll kérvényezni. Ez nekik nem érv.
Tulajdonképpen számítottunk erre a hozzáállásra mindkét helyen. Szinte mindenhol ez történt, de azért csak beindult eddig 14 állami iskolában is a magyar nyelv oktatása. Mindenesetre mi nem adjuk fel, ha kidobnak idén az ablakon, majd jelentkezünk jövőre ismét a főbejáraton. Emelt fővel. Akár mottónk is lehetne Széchenyi István egyik pohárköszöntője: “Tiszta lélek, tiszta szándék, akár siker, akár nem!”
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!