Hogyan rúgtunk öngólt? Salat-Bakk vita az erdélyi magyarság jövőképéről
Kiss Botond-István 2007. május 18. 17:41, utolsó frissítés: 16:38Többség-kisebbség viszony, hátrányos identitáskonstrukciók, közösségi alternatívák az erdélyi magyarság belső integrációjára. Mit tegyünk, hogy jó legyen?
Ezek voltak a Salat Levente és Bakk Miklós politológusok által folytatott május 16-i vitaest kulcstémái.
Hogyan érdemes nemzetet építeni,
illetve ha már az erdélyi magyarság kisebbségi státusba szorult, milyen közösségi stratégiával kellene dolgoznia politikai közösségként való elismertetése érdekében?
Bakk Miklós vitaindítónak szánt elméleti felvezetőjében erre a kérdésre próbált választ adni, melyben a nemzetépítés négy lehetséges modelljéből indult ki. A 18-19. századra jellemző klasszikus államnemzet-építés stratégiája – mint elmondta - összekötötte a nemzetként értelmezett politikai közösséget az állammal, amelyből kialakult a nemzetállam koncepciója.
A második, romániai magyarság számára reálisabb alternatívaként jelentkező határokon átnyúló, transz-nemzetépítés stratégiáját Bakk a magyar állam státus-törvényre vonatkozó programjával példázta.
A francia állampolitikára jellemző nemzetépítési alternatíva, a barát-ellenség viszonyra alapozott védekező nemzetépítés, amit Bakk szerint az Egyesült Államok az Európai Unióval szemben sikeresen kiaknázott. Végül a romániai magyarság számára a negyedik alternatíva olyan közösség kialakítására irányul, amely alrendszereket képez a nemzetállamban.
Az elméleti modellekhez kapcsolódó releváns kérdés volt, hogy melyik alternatívát választotta, illetve választhatná a romániai magyarság politikai közösségként való elismertetése érdekében? Bakk szerint a felvázolt nemzetstratégiák közül
egyik alternatíva sem tűnik használhatónak,
avagy nem is érvényesült az erdélyi magyarság esetében. Az RMDSZ elmúlt tizenöt éves tevékenysége Bakk értelmezésében azt igazolja, hogy a substate (állam az államban) verzió nem volt sikeres közösségi stratégiaépítés, illetve az RMDSZ nem is követte ezt kisebbségpolitikájában.
A felvázolt modellekkel szemben Bakk a regionális alternatívát ajánlotta, amely az eddigihez képest más politikai közösségbe igyekszik illeszteni az erdélyi magyarságot és amelyik egyben meghatározza a magyarság szomszédpolitikai kapcsolatát Magyarországgal.
A Székelyföld régiópolitikájának és brandjének erősítése az anyaország által, a regionális alternatívák szempontjából csupán az egyik lehetőség a politológus szerint. A Székelyföld brand promoválásának tekintetében az anyaországnak világosan föl kellene vállalnia
a székelyföldön élő magyarság önrendelkezési igényeit
– amit eddig nem tett meg – oly módon, hogy azt a magyar-román bilaterális viszony sarkalatos kérdésévé tegye – érvelt.
A Székelyföld regiópolitikához társítható három másik regionális közösségi stratégia. Bakk második regionális alternatívaként a határ menti régiók (Partium) olyan nemű kialakítását tartja célszerűnek, melyben a magyar érdeknek érvényt lehetne szerezni a román-magyar (konszociatív) együttműködés során. Ez esetben a magyarság politikai közösségként való elismertetéséhez fűződő érdeket az önkormányzati települések szintjén kellene megjeleníteni, s ebbe a vitába kellene bekapcsolni az EU-s képviselőket is.
Harmadik regionális stratégiaként Bakk a multikulturális politikák érvényesítését és fejlesztését emelte ki a bánsági térségre összpontosítva, mely multikulturalizmust szerinte a nemzetek közti együttélés hagyománya már megteremtett Erdélyben.
Negyedik célszerű regionális stratégia a belső-erdélyi régióra összpontosuló alternatíva lenne. A politológus szerint a Bánságban létezik egy, az EU-csatlakozással újraéledt trend, amely során
a középkori Erdély civilizációs értéke felerősödik
(például Szeben Románia kulturális fővárosa lett – szerk.megj.). A belső-erdélyi regionális érdekek hullámát kihasználva lehetne az itt szórványban élő magyarság érdekeit hozzákapcsolni.
Bakk meggyőződése, hogy a közösségi integráció kérdése regionális megközelítésben válik hasznossá. Sőt az erdélyi magyarságnak – kihasználva a politikai kreativitást is – akkor sikerülhet politikai közösségként elismertetnie magát a román államon belül, amennyiben képes kihasználni a felülről jövő politikai folyamatok mellékhatásait, (mint európai integráció, régiófejlesztési gazdasági tervek) illetve azokhoz hozzárendelni a saját etnopolitikai követeléseit.
A vitához hozzászólók közül Székely István, a Jakabffy Elemér Kortörténeti Gyűjtemény ügyvezető elnöke kifejtette a Bakk Miklós által ajánlott, a Bánságra összpontosított multikulturális politikát, azonban a belső erdélyi régióra felvázolt civilizációs trendbe való bekapcsolódást nem tartotta meggyőzőnek. Ezzel szemben Székely
a kulturális autonómiát látja kivitelezhetőnek,
a romániai magyarság politikai közösségként való megfogalmazását elősegítendő. Székely felvetésére Bakk a Székelyföld területi autonómiájának és a szórványrégiók személyi elvű autonómiájának összekapcsolásával válaszolt. A politológus elmondta, az EMNT korábbi autonómia-koncepciója ezt a megoldást tartalmazta.
A két típusú politikai integráció ötvözésének, illetve egymás mellé helyezésének technikai részét műhelygyakorlatok során szakértők kidolgozták, a terv azonban torzóban maradt.
Salat Levente válaszolva Bakk Miklós vitaindítójára már mondandója elején jelezte, bízik abban, hogy az erdélyi magyarság politikai integrációjának esélyeit tekintve Bakknak van igaza, mindazonáltal ő
sokkal szkeptikusabb
a romániai magyarság jövőképe és esélyei tekintetében. Salat szerint a romániai magyarság legnagyobb problémája, hogy még mindig nem döntötte el, melyik állam keretein belül próbál integrálódni. Ennek következtében a romániai magyarság úgy viselkedik, mintha „két lovat próbálna egyszerre megülni”, az uniós csatlakozással két vasat éget a tűzben, miközben félő, hogy a lovak kifutnak alóla, illetve a két tűzben égetett vasból sem patkó, sem karika nem lesz.
Salat érveit négy tézis köré csoportosította. Szerinte az erdélyi magyarság aktívan részt vesz a román politikai életben és haszonélvezője az ebből adódó intézményes előnyöknek (kultúra, anyanyelv) ez pedig a kulturális reprodukciónak kedvez.
Másrészt a kulturális értelemben vett magyar nemzet részeként fogja fel önmagát, illetve a magyar állam felől érkező olyan opciókat, megoldásokat támogat, amelyek lehetetlenné teszik a román államon belüli politikai integrációját.
Ehhez kapcsolódik Salat másik érve, hogy a magyar állam határokon túl ívelő nemzetstratégiája kontraproduktív, illetve Magyarország nemzetközi politikai színtéren nem tud eredményeket felmutatni, amelyek etnopolitikai értelemben segítenék a romániai magyarság érvényesülését. Ebből következik, hogy
az erdélyi magyarság minden energiáját leköti
a két, rivalizáló világban való jelenlét, eközben pedig elkerüli figyelmét a belső integráció kérdése – érvelt Salat.
A belső integráció megoldatlanságát tükrözi egyrészt, hogy a romániai magyaroknak nincs egységes jövőképe, nincs jól meghatározott prioritásrendszere, valamint nincsenek ehhez rendelt politikai döntések. Ezeknek az eszközöknek a kihasználatlansága okozza, hogy az erdélyi magyarság presztízse folyamatosan csökken.
Salattal szemben Székely a két pólusos, Románia-Magyarország konstrukciót elavultnak tartotta. Szerinte az erdélyi magyarság számára már nem kérdés, hogy az egységes magyar nemzetbe integrálódjon-e politikailag, vagy a román államon belül. Székely szerint ha ez a dilemma létezett is '98-tól arrafele (ez az Orbán-kormány időszaka - szerk. megj.) az akkori státustörvény programjának érvényre jutattása idején, mára eltűnt. Székely szerint az erdélyi magyarság rájött arra,
„egy pólus van, ez pedig Bukarest”.
Salat az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetének értelmezése után a romániai magyar kisebbség közösségi identitásának lehetséges forgatókönyveit fogalmazta meg. Szerinte sor kerülhet valamilyen integrációra, azonban félő, hogy a romániai magyar kisebbségnek nem olyan integrációja következik be, amelyre korábban számított.
Ez az integráció Salat szerint a kulturális magyar nemzet újraegyesítését jelenti, Magyarország jelenlegi keretei között - „összezsúfolt magyarság kis országba” jelensége következhet be. Salat álláspontját az anyaország felől érkező elszívó hatással példázta. Szerinte Magyarország a népességhiány pótlás dilemmájával szembesült.
Székely István reakciójában a magyar állam kiürítéses stratégiáját erőltetettnek tartotta. Salat azzal igazolta korábbi érvét, hogy az erdélyi magyar populáció kiürítése, illetve anyaországba való áttelepítése réteg-elszívásként működik, amit számadatok konkrétan alátámasztanak. Nevezetesen gazdaságpolitikai szakértők tételesen leírták, hogy
Magyarországnak évi 20-40 ezer bevándorlóra van szüksége
a jelenlegi gazdasági fejlődés fenntartására. Ami még inkább megnehezíti a romániai magyarság politikai közösségként való érvényesülését Salat szerint az a román állam magyar kisebbségi kérdésekhez való egyoldalú viszonyulása. Salat értelmezésében a politikai diskurzus szintjén a román politikai szféra magyar-barátnak mutatkozik, ezzel szemben a román állam hajlíthatatlanul viszonyul az erdélyi magyarság kisebbségi opcióihoz.
Ez azt eredményezi, hogy Romániának kiváló kirakatpolitikája van kisebbségpolitikai kérdésekben, miközben az erdélyi magyarság számára sarkalatos etnopolitikai kérdésekben semmit nem lép előre tudva, hogy az idő a többségnek dolgozik.
A vitában kipattintott egyik leglényegesebb nézetkülönbség Bakk és Salat között az akcidentális politikai hatásokban rejlő lehetőségek voltak. Salat értelmezésében a harmadik elem, amely megakadályozza a romániai magyarság belső integrációt éppenséggel
az EU-csatlakozás eredménytelensége
az erdélyi magyarság számára. Az eredménytelenséget tovább fokozza, hogy Magyarország támogatáspolitikájával (Sapientia egyetem, kedvezménytörvény, kedvezménytörvény folyósítása) felmentette magát az erdélyi magyarok Romániában történő politikai integrációja alól.
Salat kifejtette, Románia csatlakozása után bizonyosra vehető, hogy az EU nem oldja meg az itt élő magyar kisebbség etnopolitikai problémáit. A nemzetközi közösség normatív rendelkezései (pl. kisebbségjogi charták - szerk. megj.), így a szubszidiaritás elve sem hoz eredményeket kisebbségi szempontból. Másrészt az EU-n belüli kisebbségeknek nyújtott kedvezmények szöges ellentétben állnak az Európai Unió szabadságjogaival.
Következtetésként Salat megfogalmazta, a magyar állam rájön arra, hogy hosszú távon a szülőföldön való boldogulás deklarált elve tarthatatlan, nincs hozzá anyagi keret. Ezért a politológus a magyar támogatáspolitika megváltozásával számol. A magyar állam Salat szerint nem nyilváníthatja ki igényét a csökkenő anyaországi lakosság erdélyi magyar populációval való utánpótlására, azonban a politikai nyilatkozatokon túl
a kiürítés stratégiáját érvényesíti
támogatáspolitikájában. A Salat által megfogalmazott lehetséges fejlemények közül az utolsó egy pozitívabb szcenáriót tartalmaz. A politológus értelmezése szerint harmadik opció lehet a román és magyar fél közötti szerződéses egyezség, amely hosszú távú befektetések eredményeként jöhetnének létre.
Ilyen hosszú távú befektetések a szerződéses felek között pedig olyan intézményrendszereket hozhatnak létre, amelyek autonómabb módon definiált részközösségek kibontakozását segítenék elő. Salat szerint ha ez az opció napirendre kerül, az érintett szereplők újrafogalmazzák korábbi identitásszerkezetüket.
Salat és Bakk eltérően látja az erdélyi magyarság elvándorlásának kérdését. Salat szerint az anyaország felől érkező elszívásos mechanizmus, leghangsúlyosabban az erdélyi magyar mobilis réteget érinti.
Bakk ezzel szemben egy olyan civilizációs forgatókönyvet vázolt fel, mely szerint Európában történetileg a migráció elhanyagolható, nem valós. Bakk szerint az európai őshonos lakosság testületileg kötött, így az EU-n belül, ahogy Romániában is beállhat a „mi őslakók vagyunk és nem akarunk elmenni” civilizációs mátrix.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!