Kettős állampolgárság: mi történt? Miről beszél(t)ünk? II
kérdezett:Gyöngyi Annamária 2005. január 04. 16:45, utolsó frissítés: 16:45A magyar közgondolkodás nem tisztázta, hogy ki mit gondol a nemzetről, ez fakadt fel e vitában. #b#Politikai túszhelyzet#/b# alakult ki; s mindenki felejteni akar – #b#Bárdi Nándor#/b# történész az utóbbi évek legnagyobb magyar-magyar konfliktusáról. #i#[folytatás]#/i#
A kampányban a kormány a gazdasági érvekre, a Fidesz és a társadalmi szervezetek a történelmi, kulturális, jogi érvekre helyezte a hangsúlyt. Az érvelések esetében egy-egy viszonyrendszerben keresték az igen/nem igazolásokat. A jogi érvelések esetében ezek közül a legfontosabbak:
Az alkotmányhoz való viszonyban: a) Azzal összhangba van, hiszen az alkotmány a határon túli magyarok iránt érzett felelősségről szól. b) Az alkotmány és az állampolgársági törvény csak egyféle és egyenlő jogokkal bíró állampolgárságról szól.
A nemzetközi jog viszonylatában. a) Nem ellentétes a nemzetközi joggal és a békeszerződésekkel. A volt szocialista országokkal nincsenek érvényben a kettős állampolgárságot tiltó rendelkezések. Egyedül Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárságot. b) A kettős állampolgárság kérdésében szükség van a viszonylatában már szomszédos országokkal való egyeztetésre, az 1997-es EU állampolgársági törvény nyomán.
Az Európai Unió jogrendszere viszonylatában. a) Az 1997-es EU állampolgársági törvény csak a letelepedés és bevándorlást teszi közösségi döntés kérdésévé, az állampolgárság minden állam szuverén ügye. b) Mivel szokásjogot érintő kérdésről van szó kétoldalú megállapodások szükségesek a szomszédokkal.
A kettős állampolgársághoz való jutás módszerét illetően. a) A kettős állampolgárság kérése egyéni döntés eredménye. Ennek a döntésnek a lehetővé tétele után van az egyénnek lehetősége eldönteni, hogy melyik országban, milyen állampolgársággal akar élni. A magyar állam két vesztes háború után történelmi felelősséggel tartozik az e miatt határokon túlra került magyarok iránt. Ebből adódóan Magyarország nem akadályozhatja a határon túli magyarok áttelepülését. A kedvezményes honosítás során magyar nyelvű állampolgársági vizsgával lehet az etnikai diszkrimináció vádját megkerülni.
b) Ukrajnában nem lehetséges a kettős állampolgárság. A magyar állampolgárságot nem lehet etnikai alapon kiterjeszteni a környező országok állampolgáraira, hiszen nem magyar nemzetiségűek is a magyar állam polgárai voltak.
A kettős állampolgárság biztosította jogok. a) Letelepedés nélküli állampolgárság estében nem kell a magyarországi állandó lakhely és a megélhetés igazolása. A családi pótlék, GYES, GYED, anyasági segély, közgyógyigazolvány használatához társadalombiztosítási kártya szükséges, amely igényléséhez magyarországi lakhely és munkahely szükséges valamint egyes szociális juttatásokat az önkormányzaton keresztül lehet igényelni.
b) A bejelentkezés baráti, rokoni alapon bármikor megoldható Magyarországon. Nem aktív keresők, tehát társadalombiztosítási járulékot nem fizetők is részesülnének a kettős állampolgárságból adódóan Magyarországon szociális juttatásokba.
Szavazati joggal csak magyarországi, minimum 3 hónapos állandó lakhellyel rendelkezők bírnak. A kettős állampolgárság esetében az adott személynek a másik országban nem lehet állandó lakcíme. Aki ezt megsérti közokirat hamisítást követ el. Áttelepülők esetében meg lehet követelni közjegyzői igazolást arról, hogy az illetőnek a másik országban nincs bejelentett állandó lakcíme.
b) Az állandó lakcímigényt meg lehet kerülni az önkormányzathoz való bejelentkezés technikájával. A Magyarországon tanuló vagy dolgozó kettős állampolgárok politikai jogegyenlősége sérül, ha rendelkeznek állandó lakcímmel mégsem szavazhatnának. A kettős állampolgárok választói részvételével a nem Magyarországon adózók dönthetnének magyarországi politikai kérdésekben.
A kettős állampolgárság lényegében csak az útlevélről szól. Külön állampolgárság nélkül nem lehetséges magyar útlevél kiadása. b) Az állampolgárok között nem lehet különbséget tenni. Igy ha az útlevél miatt állampolgársághoz juttatják a határon túli magyarokat, akkor az állampolgárság minden következményével számolni kell. Egy külön csak határátlépésre jogosító okmánnyal is kezelni lehet a problémákat.
A gazdasági megfontolások általában ahhoz kapcsolódtak, hogy vajon mennyien települnek át a kettős állampolgársággal rendelkezők közül. A leggyakoribb érvpárok a következők voltak:
A potenciális áttelepülők létszámáról: a) Ahogyan a státustörvény esetében illetve Szlovákia uniós csatlakozása után sem nőtt jelentősen az áttelepülők száma, ebben az esetben sem várható ez. A legnépesebb csoport, az erdélyiek számára ez 2007 után egyébként se lesz probléma. b) A kettős állampolgárság nyomán elvileg mindenkinek adott az áttelepülés vagy a magyarországi munkavállalás lehetősége aki Magyar igazolvánnyal rendelkezik. c) A 2003-as közvéleménykutatási eredmények szerint Erdélyből a megkérdezettek 14%-a, a Vajdaságból 8%-a, összesen kb. 250–300.000 fő áttelepedése prognosztizálható.
A kettős állampolgárság révén Magyarországra áttelepülők illetve itt munkát vállalók hatása az állami költségvetésre: a) A határon túliak magyarországi munkavállalása nem jár jelentős költségvetési többlettel, mert az áttelepülők vagy munkavállalók döntően városi, fiatal, szakképzett társadalmi csoportokból érkeznek. A legális foglalkoztatás révén, munkaviszonyukkal a társadalombiztosításuk és adózásuk is rendeződne. Igy a magyar államnak bevétele és nem kiadása származna az áttelepülésből vagy a magyarországi munkavállalásból.
b) Az áttelepülők, magyarországi szolgáltatásokat használók egy része (kb. 20%) az oktatási rendszerben vesz részt és a kötelező állami normatívák révén ez jelentős többletkiadással jár. Ugyanez vonatkozik a kb. 20%-nyi áttelepült inaktív keresőre. S ezzel együtt feltételezhető, hogy bizonyos szolgáltatásokat Magyarországon bejelentkezett, de életvitelszerűen nem itt élők vennének igénybe.
A nyugdíjak ügye: a) Csak a magyarországi lakhellyel és életvitelszerűen itt élőkre vonatkozik és csak a Kárpátaljáról átjöttek terhelnék a magyarországi nyugdíjrendszert. A többi ország esetében az ott megállapított nyugdíj összege járna az áttelepedés után is. Ez alól jelenleg Románia és Ukrajna kivétel. Az előbbi esetében folyamatban van a nyugdíjellátás nem visszamenőleges hatályú átalakítása: a Romániából áttelepülő nyugdíjas az ottani nyugdíjszámítás alapján megítélt összegben részesülne az áttelepülés után is. b) Ma az áttelepült nyugdíjasok összesen 19 milliárdba kerülnek a magyar költségvetésnek.
A magyarországi tanulmányi költségek: a) Ma a határon túli diákok nem kapnak állami támogatást, hanem közalapítványi ösztöndíjakban részesülnek. A Magyarországon végzett középiskolások és egyetemisták döntő része itt marad és a magyar gazdaságban adózik a későbbiekben. b) A Magyarországon tanuló határon túli diákok után az állami költségvetés fejkvótát fizet. A kettős állampolgárság esetében az itt tanulók száma jelentősen növekszik. A magyarországi képzés után a határon túli fiatalok döntő többsége nem tér vissza szülőföldjére.
A munkaerőpiacról: a) A magyarországi munkaerőpiacra csak az jön át aki munkát is talál, mivel döntően gazdasági migrációról van szó működik a piac kereslet szabályzó szerepe. A kettős állampolgárság révén kifehéredő munkaerőpiacon a határon túliak jobb tárgyalási pozícióval indulhatnak. Az ennek révén kialakuló migrációs rendszerekben nem lesz szükségszerű a végleges magyarországi munkavállalás illetve az áttelepülés.
b) Az áttelepülők és Magyarországon munkát keresők egyrészt lenyomnák a munkabéreket, másrészt a Munkaerőpiaci Alapot is az ellehetetlenítésig megterhelnék.
Az okmány és adminisztrációs költségekről: a) Nem kerülne az egész semmibe sem, hisz mindenki maga finanszírozza az okmányköltségeket. b) A szükséges apparátus bővítés több milliárdos költségvetési kiadással járna.
– Vajon a politikai érveket is lehet a pro és kontra mentén szabványosítani?
A viták alaphangulata az aggódás, a félelmi reflex volt: mi lesz ebből? Milyen károm származhat belőle? S ez tényleg a jóléti sovinizmust erősítette. S ezzel szemben, egymással összekeveredve jelent meg a történelem felülírására való lehetőség érzet és a szabadságszerető ember szolidaritás-igénye, egyfajta felszabadulás érzület: miért ne sikerülne, ha rajtunk múlik?
Miért ne tegyük meg mások jóérzése érdekében? Miért ne tehetnénk meg, ha a szomszédos országok és Európa megteheti? Nagyon érdekes volt, hogy ez a liberális nézetrendszer nem a magyarországi bevett liberális politikai megmondóktól (Bauer Tamás, Fodor Gábor, Kis János) jött, hanem Nyugat-Európában élő, kettős állampolgársággal bíró) magyaroktól (Bereznay András, Hegedűs Zsuzsa, Schöphlin György), és számomra külön érdekesség volt a közéleti nők felülreprezentáltsága ezen a téren (a már említett Hegedűs Zsuzsa mellett Szili Katalin és Béki Gabriella állásfoglalása).
A vitákban egyszerre volt jelen mindkét oldalon a hagyományos, történetileg kialakult magyar aggódás-önbizalomhiány mentalitás és az ez alóli felszabadulás akarása. Az „igen oldalon” a „merjünk valamit megtenni” mellett ott volt a határon túli magyarok csalódottságától, a velük szembeni felelősség eljátszásától való félelem.
Míg a „nem” oldalon épp a felelős, hosszú távú, nem a közvetlen érzelmeket kiszolgáló gondolkodást állították hangsúlyozták mint politikai újdonságot, de ezt elnyomta a „teher”, a „etnicizálódás”, regionális konfliktus propaganda, az Orbán-démonizálás és a Szülőföld Alap újdonsága sem tudta ezt ellensúlyozni. A „nem elmenni népszavazni,” (mert rossz az eszköz, rossz a kérdés, hazug az érvelés stb.) pozíció pedig a politikai elit teljesítményével szembeni tiltakozás újdonságát hozta. Én ezt is egyfajta individualizációs, felszabadulási folyamataként értelmezem.
De térjünk vissza az olvasó számára száraz leltározáshoz, de nekünk megkerülhetetlen homálybogozáshoz, a politikai érvek és ellenérvek terepére. A politikai érvrendszereket kiinduló pontjuk szerint két csoportba sorolom: magyarságpolitikai – kisebbségpolitikai és pártpolitikai megfontolások körébe.
Magyarság- és kisebbségpolitikai szempontból:
A magyar-magyar kapcsolatokban: a) A kettős állampolgársággal járó útlevél-kérdésen túl – amely „csak” a vajdaságiak problémáiban segítene – sokkal általánosabb kérdés a kulturális és jogi emancipáció ügye. Tehát az, hogy saját kultúrájában ne mint szlovák, román, ukrán identifikálódjék pl. a hivatalos ügyintézéskor vagy a magyar határ átlépésekor.
b) Mindez nem számolható fel egy jogi aktussal, hiszen a csoportképző előítéletek megmaradnak. A mai magyar közgondolkodásban egyébként is egyre inkább felvidékiekről, erdélyiekről, kárpátaljaiakról beszélnek. A hivatali ügykezelésben pedig el kell jutni odáig, hogy bárkit, bármikor, bárhol azonos készséggel szolgáljanak ki. A kisebbségi helyzetet egy jogi aktussal nem lehet megszüntetni, mert ez egy strukturális probléma, legfeljebb kezelni lehet.
A kettős állampolgárság és az autonómia ügyében: a) A két dolog nem üti egymást, sőt a kettős állampolgárság által megerősített közösség jobb pozíciókkal küzdhet a nemzeti autonómiáért.
b) Európában leszámítva a speciális ír helyzetet, nincs arra példa, hogy kettős állampolgársággal rendelkezők nagy tömege által használt intézmények illetve területek autonómiát kapnának. A két dolog azért is kizárja egymást, mert a nyelvországhoz kötődő egyéni kapcsolódást erősíti meg és nem a regionális, kisebbségi közösségek belső kohézióját.
A kettős állampolgárság intézménye tovább erősítheti azon értelmiségi és középosztálybeli rétegek elvándorlását, amelyekkel hatékony autonóm intézményrendszert lehetne működtetni. Ezen néhány ezres elitek nélkül, vagy azok képzettségbeli, társadalmi pozíciójukban beállt visszaeséssel ezeket az intézményeket sem lehet működtetni.
A népszavazás, mint érdekérvényesítő eszköz: a) Lehet, hogy rossz a kérdésfelvetés, rosszul képviselték, de létezik egy adott helyzet, amelyben ki kell használni a lehetőséget egy a magyar-magyar kapcsolatokat erősítő jogintézmény létrehozására. Ezzel is előre lehet lépni. A népszavazás eredménytelensége visszavetheti a Magyarországhoz fűződő intézményes, személyes és érzelmi viszonyulást.
b) A problémakör nincs végiggondolva. Olyan politikai erők kezébe került a kezdeményezés, akik számára csak ürügy volt a nemzeti szolidaritás saját párpolitikai céljaik megvalósításához, és ebben túszként használták a határon túli magyar politikai erőket. A népszavazás megmutathatja, hogy a politikai elitnél a közvélemény sokkal kevésbé hajlandó támogatni a határon túli magyarokat. Ez tisztázó is lehet azért, hogy a szimbolikus politika köréből kilépve lássák a reális helyzetüket.
A kettős állampolgárság intézményének hatása a szomszédos országok magyarságpolitikájára: a) Megerősítené a kisebbségi magyarság pozícióit és mint egy 15 milliós nemzet részeként számolnának a magyar közösségekkel.
b) Tovább erősítené azt az irányultságot, hogy a magyarok biztonságpolitikai kérdést jelentenek ezekben az országokban. Integrálásuk a politikai közösségbe vagy hosszabb távon a politikai nemzetbe felesleges. Társadalmi pozíciójuk gyengítésével az áttelepülés, az asszimiláció és a demográfiai adottságaik révén már akkor sem jelentenek problémát, ha a parlamenti képviselethez szükséges szavazatokat nem tudják biztosítani.
– A pártpolitikai szempontok előtt összefoglalnád, hogy melyik párt mit képviselt a népszavazás során?
A kettős állampolgárság probléma népszavazásáig vezető útjából kiderült, hogy a kisebbség és magyarságpolitikai lehetőségek beszűkülésére a schengeni egyezmény következményeinek kivédésére adott válaszlépésekből, majd a szerb, a vajdasági magyar politikai érdekérvényesítésre adott magyarországi politikai válaszokból alakult ki a tematizációs verseny. Ez határozta meg pártpolitikai logikákat is, amelyekben az egymás győzelmétől való félelem volt a meghatározó.
Az elégséges népszavazási részvétel és az „igen” győzelme esetén: a) A Fidesz tematizálhatja a Gyurcsány-kormány időszakában először a politikai közbeszédet. Az Európai parlamenti választások után másodszor könyvelhet el a maga számára választási sikert. A 2/3-os törvény esetében vagy elfogadják a Fidesz álláspontját, vagy ha nem a törvény elmaradásának ódiuma az MSZP-re és a kormánykoalícióra hárul.
b) A kormánykoalíció a nemzetietlen, a vesztes pozíciójába szorul, és ha nem hozza meg a Fidesz által is elfogadott törvényt akkor a következő két évben ebben a beszorítottságban kénytelen politizálni.
Az elégséges népszavazási részvétel és a „nem” győzelme esetén: a) A Fidesz kénytelen elfogadni a vereséget és új tematizációs helyzetet kell kialakítania. Nem ítélheti meg/el a magyar társadalom „magyarságteljesítményét”, mert ezzel biztosan szavazókat vesztene.
b) A kormánykoalíció igazolva láthatja álláspontját. Ezt követően azonban el kell dönteni, hogy elodázó vagy ténylegesen a probléma kezelését felvállaló stratégiát alakít ki. Ez utóbbihoz azonban szükséges a jobboldallal és a határon túli magyar pártokkal a konszenzuskeresés, de mindenek előtt a súlyosbodó vajdasági magyar politikai elégedetlenség kezelése. Ez történhet a VMSZ helyett a Magyar Nemzeti Tanács helyzetbehozásával vagy a akár egy kétoldalú megállapodással kizárólag a vajdasági magyarok számára biztosított kettős állampolgárság jogintézményével.
Az elégtelen népszavazási részvétel esetén: a) A Fidesz a nem győzelem kommunikálása után „kénytelen lesz” tisztázni, hogy a nemzetegyesítő magyarságpolitikában az autonómia-törekvéseknek, a kettős állampolgárságnak, a kedvezménytörvénynek, a nemzetközi kisebbségvédelemnek és a határon túli magyar politika pártoknak mi a viszonya egymáshoz.
b) A kormányzat – ha sikerül túllépni a határon túli pártokkal kialakult konfliktushelyzeten – lehetőséget kap arra, hogy felépíthesse a „felelős nemzetpolitikát”. S ennek az eredményeit láthatóvá is tegye a kapcsolattartás, a támogatáspolitika és a szomszédságpolitikában.
A versenyhelyzeten túli pártpolitikai félelmek: a) Ha a népszavazás eredménytelen lesz vagy a „nem” győz, a Fidesz a hatalomért folytatott harcban nem tud hatékonyan mozgósítani az össznemzeti-történelemi érdekek képviselőjeként. Az ellenfél számára tehertételnek számító problémát nem tudja igazán használni, talán csak a saját tábor integrálására, mert a népszavazás során a közvélemény többségét nem tudta maga mögé állítani.
Ugyanígy gondot jelentett volna a kettős állampolgárság ügyében a szélsőjobb vagy a kórházprivatizáció ügyében a kommunisták előretörése a kormány ellenzékeként. Épp ezért úgy kellett átkarolva integrálni ezeket az ellenzéki törekvéseket, hogy közben Orbán Viktornak ne kelljen velük szövetségben fellépni – még inkább magára húzva a populizmus vádját –, hanem mint a nemzet és a társadalom képviselője léphessen fel kormányzati alternatívaként, Gyurcsányékkal szemben.
b) A kettős állampolgárságtól és a magyarországi áttelepüléstől való kormánykoalíciós félelmek két csoportba sorolhatók. Egyrészt maga a kettős állampolgárság intézményének magyarországi felvetése és bevezetése a szomszédos országokkal feltételezett konfliktusokat teremtene. S ez a nemzeti és nem a modernizációs kérdéseket helyezné a magyar politika középpontjába.
Másrészt a áttelepülők számának növekedése illetve a feltételezett választójog érdekében Magyarországon bejelentkezettek komolyan befolyásolhatnák a parlamenti választások eredményeit a jobboldal javára. (Ezáltal akár az SZDSZ ki is kerülhet a parlamentből.) A jobboldali kormány győzelme, majd a határon túli feltételezetten jobboldali szavazók magyar állampolgársága, itteni szavazati joguk biztosítása pedig bebetonozhatná a Fidesz kormányzást. Ez pedig a baloldali feltételezés szerint vezérelven működő nacionalista kurzushoz vezetne.
– Még mindig az érveknél maradva, a gazdasági érvekkel mit lehet kezdeni?
Mindkét oldal végzett számításokat. Az MVSZ 800 ezer áttelepülő esetében 183,3 milliárd Ft plusz állami bevétellel számolt, míg a kormányzati oldal ugyanilyen létszám esetében 537 milliárd Ft állami többletkiadással számolt. Az MVSZ valószínűleg alábecsülte a nem aktív keresők számát, feltételezte a magyarországi hitelmentes lakásvásárlást, míg a kormányzat alábecsülte a feltételezett áttelepülők kereseti viszonyait, sokkal több szociális és munkaügyi juttatást számoltak.
Bizonyos esetekben a magyarországi átlagokkal számoltak, miközben a határon túli áttelepülők inkább a 24-35 év közti, szakképzett korosztályokból kerülnek ki. Nem sok értelmét látom az adatok boncolgatásának, mert reális számításokat csak akkor lehetett volna elvégezni, ha részletesen megvizsgálják pl. az utóbbi tíz évben Magyarországon letelepedési engedélyhez, illetve állampolgársághoz jutott személyek gazdasági és szociális viszonyait. (Az erre vonatkozó kutatási javaslatokkal kormányzati oldalról nem foglalkoztak, novemberben már nem is igen volt rá idő.)
De legalább ennyire fontos két szakmai közhely. Az egyik az, hogy a nem evakuálás-szerű migráció, hanem a munkaerőpiaci kereslet igényeit kielégítő gazdasági migráció – márpedig a magyar-magyar vándorlás ilyen – hosszabb-rövidebb távon mindig előnyös a befogadó ország számára. A másik pedig az, hogy a költségvetés nem zárt rendszer. Ha nagyobb az aktív foglalkoztatottak aránya és száma akkor a költségvetési keretek is bővülnek. A kormányzati számítások ezt nemigen vették figyelembe.
– A migrációs érvek mennyire voltak megalapozottak?
Itt a becslések, várakozások érdemesebb volna Csata Zsombor, Gödri Irén, Horváth István, Kiss Tamás és Sík Endre tanulmányait elővenni, ezek részben a Transindexen is elérhetők. Ezen túl azt is világosan kell látnunk, hogy a kettős állampolgárságtól és Szülőföld programtól függetlenül a határon túli magyar közösségek olyan „olvadó jégcsapok” (Göncz László szlovéniai magyar kisebbség történetéről szóló kulcsregényének címe) amelyek generációkon át az elvándorlás, az asszimiláció, a természetes népszaporulat csökkenése érint.
Ráadásul sok kisebbségi életpálya számára jobb életszínvonalat és jobb mobilitási lehetőségeket biztosító nyelvország népessége 1989 és 2003 között félmillióval csökkent. Ezt a népességcsökkenést döntően a határon túli magyar bevándorlók pótolták. 1989-től Magyarországra betelepült 250 ezer személy 80%-a volt magyar nemzetiségű. Ezen belül 20% a tanulók, 15-20% a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, 20% körül van a háztartásbeliek és nyugdíjasok aránya. (Ma 5500 Ukrajnából és 21 ezer Romániából áttelepült nyugdíjas része a magyarországi biztosítási rendszernek.)
S szintén 15-20% körül van az iparban és építőiparban dolgozó áttelepültek aránya. Ezen túl még számolni kell kb. 200-250 ezer illegális magyarországi munkavállalóval is, akit nem regisztrálnak. Csak talán most az unióban megkövetelt háromhónapos tartózkodási szabályozás után fog ez a közeg valamennyire fehéredni. Egyre többen fognak tartózkodási illetve munkavállalási engedélyt kérni.
A már többször felemlegetett kereslet-szabályozáson túl a magyar-magyar migrációnak van néhány sajátossága. Az egyik az, hogy a döntően gazdasági karrierépítéssel, társadalmi mobilitás-igénnyel magyarázható magyar-magyar migrációban a migráns nem válik nyelvi, kulturális kisebbségivé, hanem épp ebből a szerepéből lép ki. (Épp ezért oly fájdalmas számukra, amikor bevándorlóként, társadalmi kisebbségként kezelik őket Magyarországon.)
A másik sajátossága ennek a vándorlásnak, hogy általában olyan munka/társadalmi pozíciókba települnek át, amely az otthoninak megfelel. Ez megelőzheti a magyarországi tájékozódás, de ezt már döntően a baráti, rokoni, már átjöttek hálózatain keresztül történik.
S ebben van a harmadik fontos sajátosság, nevezetesen a migrációs kapcsolathálók működése. S ez az a szerkezet, amely megfelelő feltételekkel migrációs rendszereket alakíthat ki, amely révén hosszabb-rövidebb magyarországi munkavállalás után gazdasági tőkét/ismereteket/kapcsolatokat felhalmozva visszatérhet a szülőföldjére. Talán ez az a pont, ahol befolyásolni lehet a migrációs folyamatokat.
– Az „igen” és a „nem” melletti jogi, gazdasági, politikai érveket, félelmeket összefoglaltad. De mindez milyen elvi alapokon áll? Vagy „csak” egy adott politikai helyzetben felvetett jogintézmény megideologizálásáról van szó?
Egy, a kettős állampolgárságról szóló akadémiai ankéton Szarka László az egész, egymást nem találó vita- és érvkavarodást arra vezette vissza, hogy a magyar közgondolkodás nem tisztázta, hogy ki mit gondol a nemzetről. Én azt hiszem, hogy ebben a vitában ez fakadt fel. Mit gondolunk arról, hogy milyen viszonyba van egymással a kulturális és a politikai nemzet? Mi szervezheti az államot a terület vagy a nemzet?
Itt két paradigma került szembe egymással. Az egyik a 19. századi nemzetállamiság meghaladását az etnokulturálisan semleges államban látja és a magyar nemzet és állam határainak egybe nem esését egy nagyobb politikai egységen belüli, polgári integrációban látja meghaladhatónak. Míg a másik a nacionalizmust, mint érzületet, mint kulturális illetve politikai hagyományt, mint közösségszervező erőt, amely a nemzetépítésben jelenik meg, eleve adottnak fogadja el.
Nem leküzdeni kívánja,
hanem modernizálni azt. S most, talán az első eset, hogy ez nem liberális/konzervatív törésvonalként jelenik meg, hiszen a határon túli magyar liberális értelmiség is döntően ebben gondolkodik (Bakk Miklós, Bíró Béla, Losoncz Alapár, Öllős László, Végel László). Úgy tűnik, hogy Bauer Tamás és Kis János pártpolitikai félelmeiket nem tudták átlépni.
Valószínűleg nem is lehet egy a nemzetépítés kérdéseiről folyó vitában, nem az arról kialakult fogalmi diskurzussal részt venni. Épp úgy amint a magyarországi pártpolitikai harcokat sem lehet értelmezni kisebbségpolitikai vagy a nacionalizmus tanulmányok fogalomkészletével és megközelítéseivel. (Ezért nem sikerülhetett Markó Béla 2003 tavaszi nemzetstratégiai egységkereső kísérlete sem.)
Egy másik ki nem mondott probléma a határon túli magyar közvélemény illetve politikai intézményrendszerük véleményének kezelése. A kényszerhelyzettől, az MVSZ ideológiai holdudvarától függetlenül lehet a külön politikai, társadalmi, kulturális entitás akaratára azt mondani, hogy „mi jobban ismerjük a ti hosszú távú érdekeiteket”, „vezetőitek a Fidesz malmára hajtják a vizet” stb., de kisebbségtörténeti tapasztalat, hogy ettől már nem változik a nemzeti emancipációs igényük, illúziók, politikai egyensúlyvesztés ide vagy oda.
(A kiegyezés utáni magyar politikai elit büszke volt az Európában kivételesnek számító nemzetiségi törvényére, csakhogy erről más volt a magyarországi nemzetiségek véleménye és ezért a magyar politikai nemzetbe a századforduló után nem is sikerülhetett az integrációjuk. Kezdjek Trianonozni?)
A magyarországi nemzeti paradigma
-problémát tovább bonyolítja az a tény, hogy míg a Magyarországon élőknek a haza és a szülőföld fogalma egybeesik, addig a határon túliak számára ez két külön dolog. (A magyar kisebbségtörténetben Csehszlovákiával és a Jugoszláviával volt szélesebb körű azonosulás, de ebben a szlovák és szerb törekvésekkel szembeni védekezés is közrejátszott.)
Az otthon és haza fogalmában közvetítőként jelenhet meg a regionális tudat és ezek politikai, irodalmi-ideológiai változatai (szlovenszkóiság, transzilvanizmus) mint virtuális, kulturális autonómia-azonosság. Ez azonban a kisebbségi politikai elitek esetében az identitáspolitikai programépítésnél jóval hangsúlyosabb pártpolitikai tevékenység révén másodrendűvé vált.
Ezzel szemben a nyelvországhoz, Magyarországhoz való integráció szinte a két világháború köztihez hasonló erősségű kötődés-rendszert alakított ki. A népszavazás eredménye ebben a viszonyrendszerben hathatott az emancipáció elutasításaként. Ráadásul a szülőföld kötődés sem erősödik, hanem a gazdasági bajok, a rossz munkapozíció legalább annyit rombol ezen mint az asszimilációs politikák.
Újra visszajutunk az alapkérdéshez: a szomszédos országokban kényszerközösségként létrejött magyar közösségek, mint önálló, a nemzeti kötődések szervezte (politikai és kulturális) közösségek mely politikai nemzetekhez és politikai közösségekhez, hogyan kapcsolódnak? (Itt megkerülhetetlen annak felvetése, hogy csak Romániában és Szlovákiában egyértelmű a magyar politikai szervezetek által a magyarság lefedettsége. Szerbia és Montenegróban a magyar választók közel harmada nem a magyar pártokra adta le a szavazatát. Kárpátalján pedig a politikai megosztottságon túl – KMKSZ és az UMDSZ közti harc – a két magyar politikai erő teljes elkötelezettsége az előbbi esetben Fidesz, az utóbbi vonatkozásában a megyei-kormányzati nomenklatúra felé igencsak megkonstruálttá teszi az önálló politikai entitásról való beszédmódot.)
A politikai és hatalmi-kormányzati közösségen túllépni pedig csak a kollektív, intézményesített integrációval, belső demokráciával bíró autonómiával lehetséges.
Az autonómia-akaráson túl nincs válasz arra, hogy akkor mi legyen a magyar állam szerepe? Az volna a budapesti magyarságpolitika feladata, hogy – mint Bauer Tamás és Kis János javasolja – biztassa a határon túli magyar kisebbségpolitikusokat az adott ország politikai nemzetébe való integrációra? Mindezt úgy el lehet fogadni, hogy a magyar állam feladata lehetőségeihez mérten biztosítani a közösségi önszerveződéshez, a munkaerőpiaci pozíciók javításához szükséges, egyébként hiányzó forrásokat és tudástranszfert.
De legalább ennyire fontosnak tartom a magyar kulturális közösségen belüli jogi emancipáció és társadalmi esélyegyenlőség növelésének kérdését. (Ezen belül a kettős állampolgárság csak az egyik technika. Le lehet ennél cövekelni mint a századforduló függetlenségi harcaiban a hadsereg vezényleti nyelvénél, de mi lehet ennek a társadalmi haszna?)
Mindebben a magyar állam szerepét újra kell gondolni. Duray Miklósnak a MÁÉRT 2004. novemberi ülésén közreadott, a kettős állampolgárság mellett érvelő tanulmánya a magyar államot, mint a világon bárhol élő magyarok államát értelmezi, s e mellé rendeli a mindenkori magyar kormányzatokat illetve a magyar nemzetet. A nagy kérdés az, hogy ez utóbbit hogyan fogjuk fel? Úgy mint egy politikai egységet vagy úgy mint regionális és ideológiai politikai egységek szövetségét?
A kettős állampolgárság körüli viták megkerülhetetlenné teszik azt a kérdést, hogy melyik jövőkép lesz uralkodó a magyarországi közgondolkodásban: az amelyik a magyar politikai nemzethez, az állampolgárságon keresztül egyénileg kapcsolja a más országokban élő magukat magyarnak valló embereket; vagy az amelyik a magyar politikai közösséghez kapcsolja a más országokban élő magyar közösségek intézményességét és külön-külön az adottságaiknak megfelelő „szerződéses nemzetpolitikát” folytat; vagy az amelyik a regionális politikában, mint a szomszédos magyar politikai pártjainak támogatója és természetes szövetségese és ha kell érdekeinek védelmezőjeként lép fel.
– A népszavazás eredményei az előbbiekről mondanak valamit?
Nem. Ezek az elvi kérdések szerintem nem köthetők össze a mostani választói magatartással. Talán ha egy szociológiai vizsgálat során megmérnék, hogy egyáltalán ki mire szavazott: a határon túli magyarok – kedvezményes honosítására? – a magyar állampolgárság biztosítására; – a letelepedés nélküli magyar állampolgárságra? arra, hogy a magyar országgyűlés hozzon egy törvényt, amely biztosítaná... az előbbi verziók valamelyikét – a mellettük való szolidaritásra? vagy a Fidesz illetve MSZP melletti elkötelezettség bizonyítására? Ezek – mint annyi felvetésem – inkább elemzési, mérési szempontok, de most,
amikor mindenki szeretné az egészet elfelejteni,
nem hiszem, hogy lesz megrendelés egy ilyen típusú vizsgálatra. A még mindig nem véglegesített eredmények szerint a választójoggal rendelkező magyarországi népesség 36,5%-a ment el szavazni. A leadott szavazatok 51,55%-a (1,51 millió fő) igent mondott a kezdeményezésre, 48,45% (1,42 millió fő) pedig elutasította azt.
Mivel az igen vagy a nem szavazatok aránya nem érte el a választók 25%-át (18,8% illetve 17,7% volt) a népszavazás eredménye nem kötelező az országgyűlés számára. Tehát lényegében nem az igen/nem, hanem a távolmaradók döntöttek. De ez a távolmaradás feltehetően nem a népszavazás tényének nem ismeretéből, hanem a döntés iránti érdektelenségből és bizonytalanságból adódhatott.
Ez utóbbi jelentőségét bizonyítja az is, hogy a másik, a kórházprivatizációval kapcsolatos kérdésre jóval többen voksoltak. A két kérdés együtt szerepeltetése azzal is járt, hogy a szociális félelmek alapján szavazók húzták egymást. Tehát azok, akik a kórházprivatizáció ellen igennel szavaztak, ugyanolyan megfontolásból az állampolgárság ügyében nemmel voksoltak.
Ezt szintén mérni lehetne és fontos is volna tudni. Arról is csak előzetes adataink vannak, hogy a Fidesz és az MSZP törzsszavazók hány százaléka szavazhatott „párt”-jával szembe. Az előbbi esetében ez 10–15%, a baloldali szavazóknál ez 25–30%-ra tehető. Tehát a nagy pártoknak ebből a szempontból is eredménytelen, kölcsönösen elfelejthető eredményt hozott a népszavazás.
Arra nézve, hogy a kettős állampolgárság körüli vitákból mi befolyásolhatta a közvéleményt két november 11-e körül készült közvéleménykutatásból tudhatunk meg a legtöbbet. A Capital Research vizsgálata során a kettős állampolgárság, a megkérdezettek 2/3-a szerint többletkiadással járna; 50% szerint mindez ingyen orvosi ellátással jár; és 40%-uk úgy vélte, hogy sokan költöznének át Magyarországra.
A Medián ugyanebben az időszakban készült vizsgálatából az derült ki, hogy a megkérdezettek szerint a kettős állampolgársággal adni kell: útlevelet (63%); iskoláztatási lehetőségeket (56%); szavazati jogot (45%); nyugdíjat (21%). Tehát az „igen”-t támogatók költségvetési terhektől és a tömeges áttelepüléstől való félelmeket oszlató kommunikációja nem ment át a köztudatba. A mumus működött.
A magyar-magyar viszony, a migrációs potenciál mérése szükséges, de azt hiszem, hogy minimum fél évet várni kell ezzel, míg lecsitulnak a kedélyek Magyarországon és a szomszédos országokban, s akkor majd minderről többet lehet mondani.
– Ebben a helyzetben van-e valamilyen szakmai forgatókönyv arra nézve, hogy mit is csinálhatna most a magyar kormányzat a határon túli magyar ügyekben?
Nem tudok ilyen forgatókönyvekről, sem szakmai műhelyekről, ahol ezek elkészülhetnének, sőt vonatkozó elemzések és kutatások megrendeléséről sem tudok. Ettől függetlenül a magamfajta kutatóknak lehetnek elképzelései, még ha a kutya se kíváncsi rá. Nem másért, hanem hogy szigorúan a történeti-politológiai tapasztalatok alapján, azaz szakmai logika szerint az ember végiggondolja a lehetséges teendőket. De hangsúlyozom, hogy ez nem a politikai elkötelezettségek, pozícióerősítő szándékok alapján működő logika.
– Eszerint a logika szerint miként lehetne most kezelni a helyzetet?
A pártpolitikai vitákban teljesen külső szempontok szerint alakult magyarságpolitika sodródását sürgősen szervezeti, költségvetési stabilizációval meg kellene állítani. A kormányzatnak igazából nem pénzadományokkal, hanem akut problémákat kezelő, látványos intézkedésekkel lehetne gesztusokat tenni, hogy bizonyíthassa felelős politizálását.
Ilyen az idegenrendészeti hivatali korrupció felszámolása, az ott folyó ügyintézés szakszerűsítése; a szomszédos országokból befolyó vízumdíjak felajánlása a Szülőföld Alapba; a határon túli fórumok felkérése problémakatalógus összeállítására a magyarországi megkülönböztetett helyzetekről. Mindez azonban nem pótolhatja a népszavazási kampány során, a határon túli magyar közvéleményben igényként interiorizálódott kettős állampolgárság biztosításának valamilyen formáját.
Itt a kormányzat elfogadhatja az MDF törvénymódosítási javaslatát vagy nagyvonalú gesztusként a határon túli magyar pártok tervezett közös törvényjavaslatát. Ezzel párhuzamosan a kárpátaljai és a vajdasági (magyar) lakosság magyarországi határátlépési nehézségeit nemzeti vízummal, illetve a kishatárforgalom újbóli biztosításával kezelni szükséges.
A magyarságpolitikában különböző időtávokban
gondolkodva szervezeti és szerkezeti lépésekre van szükség.Sürgető, rövid távú szervezeti lépéseknek látnám: a) A MÁÉRT mellett egy a köztársasági elnök és a miniszterelnök által hazai és határon túli szakértőkből álló maximum 8-10 fős bizottság létrehozása, amely a külmagyar ügyekben stratégiai javaslatokkal, elemzésekkel, különböző alternatívák kidolgozásával és bizonyos döntések hatásainak következményeivel foglalkozna. Ez a bizottság segíthetne a kérdés pártpolitikai közegből való kiemelésében és a budapesti magyarságpolitika szakmai hátterének kialakításában a gyakorlattá vált ad hoc javaslatokkal szemben.
b) A külmagyar ügyek rendszeres kormányzati koordinációja és kezelése érdekében a MÁÉRT szakbizottságok működését a szaktárcák államtitkári szintű vezetésével rendszeressé kellene tenni. Ez az a fórum, ahol a határon túli szervezetek képviselői rendszeresen konzultálhatnak a szaktárcák képviselőivel. Ezzel a szervezeti-közigazgatási-számonkérési technikával lehetne a külmagyar problematikát bevinni a szakigazgatásba. A HTMH a kis költségvetési fejezete miatt súlytalan ehhez.
c) Mindenképp szükség van a határon túli támogatási rendszer reformjára, a Szülőföld Alap és program konkretizálására és elindítására szintén. A 2007-tel induló Nemzeti Fejlesztési Terv mellett, az EU-s szabványok szerint megkerülhetetlen egy Határon Túli Nemzeti Fejlesztési Terv kidolgozását a szomszédos országok szakembereinek bevonásával.
Középtávú (kétéves) szerkezeti lépések:
a) A támogatáspolitikában a normatív támogatás érvényesítése. Egyrészt azzal, hogy a mindenkori magyar állami költségvetésből arányos támogatást határoznának meg – a mai 0,18%-ról ezt 2006-ig 0,4–0,5%- ig lehetne felemelni. (Jelenleg kb. ezt az összeget képes a határon túli magyar intézményrendszer hatékonyan befogadni, és felhasználást ellenőrizni.)
A normatív támogatás másik szintje az európai minőségbiztosítással akkreditált magyar intézmények működési költségeinek kiegészítése. b) A migrációs politikában: az idegenrendészeti megközelítés helyett társadalompolitikai kezelési technikák kialakítása. A migrációs rendszerek kiépülésének elősegítése.
c) A közigazgatásban: a magyar költségvetési támogatással fenntartott közép-európai irodahálózatok (ajánló irodák; Agora irodák) átalakítása Európa Uniós pályázat menedzselésre, transznacionális pályázati forrásbevonásra, tudásbeviteli-képzési programok bonyolítására.
Stratégiai prioritások lehetnek: a) A kedvezménytörvény továbbfejlesztése és a mindenkori magyar kormányzatok magyarságpolitikájának stabilizálása a kisebbségi társadalom demokratikus önszerveződése érdekében.
b) A szülőföldön való boldogulást támogató program keretében elsődlegesen a munkaerőpiaci képzés támogatása; másodsorban a magyarországi befektetések támogatása; és harmadsorban a magyar kisvállalkozások kamatterheinek enyhítése a gazdaságfejlesztésben, mert az eddigi vállalkozástámogatás inkább politikai és kapcsolati szempontok szerint alakult és ezért hatékonysága nehezen mérhető.)
c) A magyarországi munkavállalásban az esélyegyenlőség biztosítása a határon túli magyarok számára. d) A mérhető teljesítményhez kötött támogatáspolitika működtetése a határon túli magyar intézményrendszerben.
– Az itt elmondott elemzésnek az olvasók felvilágosításán túl mi lehet a funkciója?
Mire gondolsz?
– Például arra, hogy az ilyen elemzéseknek van-e valamilyen befolyása a kormányzati munkára?
Ha azt akarod tudni, hogy létezik-e konkrét felkérés vagy szakmai párbeszéd a kormányzati képviselőkkel, akkor azt kell mondanom, hogy én nem tudok ilyenről. De valószínűleg olvassák a Transindex anyagait is. Vagy legalább bízzunk ebben. Nekem az a tapasztalatom, hogy a paradigmaváltások általában nyelvi és generációs változásokból állnak össze. Nekem pedig az a munkám, hogy megpróbáljam értelmezni a valóságképeimet.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!