Mikor hivatalosan szabad volt magyarul beszélni
kérdezett: Sipos Zoltán 2003. december 03. 17:47, utolsó frissítés: 17:29Hogyan számolta fel a hatalom Sztálin ötletét, a #b#Magyar Autonóm Tartományt#/b#? Miért akart Bukarest fegyverrel fellépni '56 ellen? Hogyan #b#súgták be#/b# a bujkáló zsidókat a kolozsvári magyarok 1944-ben?
1952-ban Sztálin utasítására a Groza-kormány Székelyföldön megalakította a Magyar Autonóm Tartományt, melynek központja Marosvásárhely volt. A tartományt nyolc év múltán, 1960-ban egy országos közigazgatási átszervezés révén felszámolta a hatalom. A témát kutató Stefano Bottoni Budapesten dolgozó történész-doktorandusszal beszélgettünk a tartományról és az 1940-es, '50-es évek nemzetiségi ellentéteiről:
Sokan, sokféleképpen használják az 'autonómia' fogalmát. Mit jelentett ez a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) esetében?
Stefano Bottoni: – Szögezzük le gyorsan a félreértések elkerülése érdekében: a MAT semmiféle politikai, gazdasági, de még kulturális autonómiát sem élvezett – Románia hagyományosan centralizált ország politikailag, és az 50-es években is tartó sztálinizmusban elképzelhetetlen volt bármiféle önkormányzatiság. Az autonómia konkrétan azt jelentette, hogy szabad volt magyarul beszélni és ügyeket intézni. Ennyi. A párt megengedte a magyar nyelv használatát, és így a szokásból jog lett.
Ennyi?
– Aki Romániában más nemzetiségűként él, nagyon jól tudja, mit jelent az a sokk, amikor bemegy egy közhivatalba, és nem tud kommunikálni. A nyelvhasználati jogot akkor egyébként a magyarok is természetesnek érezték: úgy látták, egy olyan magyar városban, mint Marosvásárhely, természetes, hogy magyarul beszélnek. Úgy látom, hogy a Groza kormány kisebbségpolitikája, majd a MAT létrehozása elsősorban a gyakorlati kétnyelvűséget szentesítette.
Mert ami a román nyelvtudást illeti, akkoriban körülbelül ugyanaz volt a helyzet Székelyföldön, ami most, csak akkor az emberek zöme tényleg egy szót sem tudott románul. Iskolában pár román órát tartottak, már abban az esetben, ha tényleg megtartották. Az emberek egyszerűen nem tudtak románul – a kisszámú vásárhelyi román polgár is magyarul beszélt.
Nagyon érdekesek a korabeli pártiratok: a román nyelvű iratok teljesen sablonosak – látszik, hogy az emberek megtanulták azt a 3-400 szóból álló bikkfanyelvet, és abból valahogy összeállították a szöveget. A román nyelvű iratokhoz képest a magyar dokumentumok sokkal tartalmasabbak és zaftosabbak, sőt, előfordul az is, a hogy kérvényezők panaszkodnak, amikor a hivatalnok nem tud magyarul.
Természetesen az is szempont, hogy amikor a hatalom engedte a magyar nyelv használatát, a magyar hivatalnokok előnyben részesültek felvételnél, egyrészt nyelvtudásuk miatt, másrészt politikai megbízhatóságuk révén, mivel erdélyi szinten felülreprezentáltak voltak a pártban. A székelyföldi Securitate például szinte teljes egészében magyar, vagy magyarul tudó emberekből állt. Ez alól természetesen kivétel a hadsereg, ahol még a tartományi vezető testületekben is egy 1957-es kimutatás szerint a magyarok aránya 10% alatt mozgott. Ez az első testület, ahol a "nemzeti érdekek" érvényesülnek.
Hol húzódtak a MAT határai?
– Amikor MAT alatt Székelyföldet kell érteni: a határokat úgy húzták meg, hogy szinte kivétel nélkül az egész Székelyföld legyen benne. Kivételt képez például egy Gyimesbükk község, mely Bákó tartományhoz került 1950-ben, de azon kívül az egész Székelyföld ott van. Ezenkívül van benne egy kevés a Mezőségből Kolozsvár felé, valamint a Régen-Toplica-Hévíz régió, ami ugyan nem történelmi Székelyföld, de már régóta Maros megyéhez tartozott.
A déli határ az 1940-es határokat követte. Természetesen a hivatalos dokumentumok hallgatnak erről, de ha az ember összehasonlítja a két térképet, látni, hogy a határok nagyon pontosan egyeznek – így eléggé egyértelmű, hogy a ’40-es térképeket is használták, lévén, hogy az eléggé pontosan követi az etnikai határokat. Így világos az, hogy a MAT létrehozásakor szempont volt az, hogy a lakosság zöme magyar legyen. Ez sikerült is – az arány 77-20% volt a magyarság javára. Nagyon érdekes, hogy ez az arány mind városban, mind vidéken nagyjából azonos volt, nem igazán fordult elő olyan, hogy a falu magyar többségű, a város pedig román, vagy fordítva.
Kifejtenéd ezt, kérlek?
– Ha megnézzük Erdély nemzetiségi térképét az ötvenes években, vagyis a II. világháború után, akkor azt látjuk, hogy a magyarok túlreprezentáltak voltak a városokban. A magyar lakosság közel fele városlakó és kulturális szinten fejlettebb, mint a románság. 1956-ban Erdélyben a lakosság 25%-a volt magyar, városokban a magyarok aránya közel 32% volt. Sőt, az észak-erdélyi tartományokban (Nagybánya, Nagyvárad, Kolozsvár és a MAT) a magyar lakosság a városokban elérte az 50%-ot.
Csak a Székelyföld volt az a tartomány, ahol a magyar lakosság túlnyomórészt falvakban élt. Két ígéret hangzik el a MAT megalakulásakor: egyrészt az, hogy a nemzetiségi kérdés végképp megoldódik, és továbbfejlődnek a már meglevő magyar kulturális intézmények (a vásárhelyi orvosi egyetem, a színházak) másrészt sor kerül Székelyföld gazdasági fejlesztésére. Például megígérték az Udvarhely-Csíkszereda vasutat. Azt egyébként ’18 előtt, ’45 és ’52 után is ígérték, és most már nem is ígérik. Akkor azonban a lakosság azt remélte, hogy végre ki tudnak lábalni az évszázados nyomorból, abból, hogy emigrálni kell. Például csak 1880 és 1941 között 150 ezer ember vándorolt ki a Székelyföldről – ehhez képest Székelyföld lakossága nem haladta meg a 650 ezer főt egészen a második világháborúig.
A propaganda fő ígérete az, hogy meg fogja teremteni annak a lehetőségét, hogy otthon is megkereshessék a kenyerüket. És ha megnézzük a népmozgalmi adatokat, azt látjuk, hogy – a hivatalos adatok szerint legalábbis – abban az időben tényleg kevesen emigrálnak: néhány ezer ember az ötvenes évek végéig. Persze ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy teljesen bezárul a magyarországi migrációs csatorna: 1948 végétől 1955-ig Magyarország és Románia közt egyszerűen nincs személyforgalom.
Sztálin miért ragaszkodott a MAT-hoz? Kísérleti terep volt?
– Nem igazán lehet tudni, hogy Sztálinnak pontosan mi is volt a célja ezzel. Az tény, hogy a szovjet tömbben máshol ilyen nemzetiségi területek létrehozása nem történt Jugoszlávia kivételével – de hát ott az egész állam föderatív köztársaságokon alapult. És azért 1952-ben Jugoszlávia volt a fekete bárány a tömbben, így nem hiszem, hogy az követendő példa lett volna.
Egy dolog viszont biztos: a szovjetek már a ’40-es évektől pontosan tudták, mi van Erdélyben – egészen pontos statisztikai adataik voltak a régió nemzetiségi viszonyairól. Lévén, hogy a Groza-kormány nemzetiségi politikáját nagyjából ők diktálták, elég könnyen elképzelhető, hogy ők az erdélyi magyarokra játszottak, vagyis arra, hogy velük majd sakkban tudják tartani a románokat. Amikor kiadták a parancsot a MAT létrehozására, annak az üzenete az lehetett, hogy "mi itt vagyunk és tudjuk, mi a helyzet", valamint "vigyázzatok, mert nem azt csináltok, amit akartok".
Sztálinnak egyébként nem volt túl jó véleménye a román vezetésről. Nagyon jól tudta, kikből áll a párt. 1952 azonban Sztálin uralmának utolsó éve, és ez egy eléggé furcsa időszak. Nagyon keveset tudunk egy csomó lépéséről – az egyik ilyen a zsidóüldözés: ennek hatására történt Romániában az Ana Pauker-ügy, illetve az óriási tisztogatás a külügyminisztériumban, valamint Vasile Luca, Luka László minisztériumában, a Pénzügyminisztériumban. Luka történetesen magyar, háromszéki származású, de a munkatársai többsége zsidó, pontosabban magyar zsidó volt.
Azt sem tudni, miért kellett átalakítani 1952-ben a román, illetve a lengyel alkotmányt: Magyarországon akkoriban még a ’49-es népi alkotmány volt érvényben, és senkinek nem jutott eszébe módosítani. Utólag azt is mondhatnánk, hogy Romániában a gyakori alkotmánymódosítások legitimációs célokat is szolgálnak: 1923, 1938, 1948, 1952, 1965, 1991, 2003… minden új hatalmi konstellációnak fontos, hogy pozícióját az alaptörvény is szentesítse. Ebből a szempontból – de csakis ebből persze – nem látok túl nagy különbséget mondjuk az 1952-es és a 2003-as népszerűsítő kampány között.
Hogyan fogadta a román, illetve a magyar lakosság az 1952-es alkotmányt, mellyel végül is létrehozták a MAT-ot?
– Ebben az alkotmányban két olyan szót mondanak ki, mely évtizedeken át tabu volt. És bár ennek politikai tartalma nem volt, nem kell elmagyaráznom, mit jelent és milyen erővel bír máig Erdélyben a szimbolikus tartalom. 1952 július 18-án az összes romániai sajtótermék fejlécében az állt, hogy "Az új alkotmány tervezete". Gagyi József történész-barátom több tíz interjút készített a MAT-ról.
Az egyik megkérdezett, egy orvos arra emlékszik, hogy ’52-ben nyaralnak a bukaresti hivatalnokok Tusnádfürdőn. Egyszer csak bekapcsolják a rádiót, és meghallják, hogy megalakították a Magyar Autonóm Tartományt ilyen és ilyen határral. Kész, elvesztettük Erdélyt – mondják – becsomagolnak, és elhúznak az első vonattal.
Én ezt ’40-es szindrómának neveztem, ami nagyon erős lehetett akkoriban a románság körében. Most olvastam egy naplót – egy híres baloldali értelmiségi írta, aki Kolozsváron volt 1940-ben, és végignézte a Turnu Severin-i tárgyalásokat, aztán a bécsi döntést, a románok kivonulását, majd a magyarok bevonulását és az ott maradt románság elbocsátását, megalázását. A naplójában írja azt, hogy a románok három nap alatt minden ellenállás nélkül összepakoltak és elhúztak. Miután kivonultak, rá néhány napra bejöttek a magyarok. És ha jól belegondolunk, ’52 időben nincsen annyira távol ’40-től. Tizenkét év az akkoriak szemében jelenkor.
Amikor ilyen kontextusban elhangzik az a szó, hogy autonóm, a lakosság mindenféléket kezd gondolni. És az embereknek – magyaroknak meg románoknak is – nehéz elmagyarázni, hogy ez nem autonómia. Ugyan azt írja az újság, de mégsem az. A lakosságot pedig fel kellett világosítani, ezeket a gyűléseket a pártaktivisták irányították, és természetesen a Securitate is figyelemmel kísérte.
Főleg akkor nehéz a lakosságot meggyőzni, mikor a propagandisták jobbik esetben négy elemit végeznek – ebből látszik a propagandagépezet hihetetlen gyengesége. Nem volt például tévé, és rádióból is alig jutott, és az emberek jó része pedig, divatos kifejezéssel élve, funkcionális analfabéta volt: Székelyföldön ugyan csak a lakosság kb. 10%-a számított analfabétának, de a Kárpátokon túli falvakban ez 30-40% körül alakult. Az 50 éven felülieknek pedig a fele sem tudott valamilyen szinten írni-olvasni.
Mi volt a MAT vége?
– A vég kezdete 1956: úgy látom, hogy a magyar forradalomtól kezdve a román vezetés félni kezd a romániai magyaroktól. Erdélyben konkrétan nem történik semmi – nincsen fegyveres felkelés, nem történik semmiféle atrocitás, de már az a puszta tény, hogy az emberek megmozdulnak, hallgatják a felszabadított budapesti rádiót, olvassák és terjesztik a magyar újságokat, hihetetlen módon elrettenti a román vezetést.
Rájönnek arra, hogy a Groza-kormány "puha" nemzetiségi politikája a negyvenes évek végétől zsákutcába vitte a román "nemzetépítést". 1958-ban a Gheorghe Gheorghiu Dej-féle vezetés megszabadul a szovjetektől – kivonulnak a több tízezer főt számláló orosz csapatok. Ez egyébként két lépcsőben történt: már 1956-ban, még a magyar forradalom előtt megfogalmazták azt a kérést Hruscsovnak, hogy az orosz csapatok vonuljanak ki.
Akkor ezt nem teljesítik, ám Hruscsov, amikor ‘58-ban másodízben kerül sor a kérésre, akkor már igent mond. Mert román vezetés jelesre vizsgázott a magyar forradalom idején. Új források szerint ők bírták rá a szovjeteket, hogy másodszor is avatkozzanak be Magyarországon, és fegyveres segítségüket is felajánlották. Ezen kívül sok magyar szekust küldtek Magyarországra, hogy erősítse az októberi forradalom után „meggyengült” magyar szerveket.
Ahogy már említettem, az oroszok nem nagyon bíztak a románokban, mert itt nagyon nehezen ment a szovjetizálás: bizonyíték erre a román gulág-rendszer, a Duna-csatorna, a pitesti tábor, vagy az elképesztő börtönviszonyok országszerte a 60-as évek elejéig. Ilyen nem igazán volt máshol Kelet-Európában, ezt csak a Szovjetunióhoz lehet mérni. Nem is beszélve arról a félig szervezett fegyveres ellenállásról – ami egyben társadalmi banditizmus is volt – amit a fogarasi havasokban és Bukovinában, tehát tiszta román vidékeken, csak a 60-as évekre sikerült leverni.
A szovjetek joggal féltek attól, hogy ha történik valami, ami destabilizálja a nemzetközi helyzetet, akkor Románia gyenge pont lehet. Ennek ellenére Románia igenis szolidnak mutatkozott ’56-ban, a rendszer nem ingott meg, nagyon jól levezették az egészet. Ennek jutalmaként 1958 nyarán az orosz csapatok kivonulnak. Ezzel egyidejűleg gyorsul fel annak a nemzeti kommunizmusnak az építése, amely aztán Ceausescu alatt éri el tetőpontját.
És mi volt az ürügy az Autonóm Tartomány felszabdalásához?
– A MAT átalakítása akkor kezdődik, amikor 1958-ban a Román Kommunista Munkáspárt központi vezetősége kiadja a rendeletet, hogy minden tartománynak elő kell készítenie egy olyan kötetet, ami a tartomány gazdasági helyzetét összegzi, és javaslatokat kell megfogalmaznia a jövendő 5 éves tervre, amit 1960-tól kellene futtatni, valamint a 15 éves távlati tervre. A MAT-ban nagy lelkesedéssel munkához is látnak: összeáll egy 10-15 emberből álló kutatócsoport, amit Keszi-Harmath Sándor vezet, aki 1956-ig (ekkor távolították el állásából) a kolozsvári Bolyai Egyetem közgazdasági és társadalomtudományi tanszéken tanított.
Az általuk kidolgozott anyagban tulajdonképpen két politikailag fontos állítás van: az elején szerepel egy olyan mondat, miszerint Románia soknemzetiségű állam, valamint kidomborítják, hogy mennyit fejlődött a MAT a nemzetgazdaságon belül, ezen belül pedig hangsúlyozzák, hogy a MAT-ban termelődik a villamos energia 14%-a.
Az első állítással nem is lett volna semmi gond, ha azt ’48-ban vagy ’50-ben írták volna le. Ami a második állítást illeti, valóban volt Erdőszentgyörgyön – pontosabban Gyulakután – egy hatalmas hőerőmű, amit az ‘50-es évek elején építettek, és hát az országos viszonylatban is nagyon nagynak számított. Más korszerű ipar amúgy nemigen volt, Vásárhelyen még volt valami (a bútorgyár, a cukorgyár), aztán a hagyományosan erős faiparon kívül szinte semmi.
Ha például a fejlesztéseket nézzük, akkor azt látjuk, hogy 1950-59 között a MAT lakossága az ország lakosságának 4,2 %-át képezte, de a fejlesztésre szánt pénzek csupán 2,7%-át kapta meg. Mindeközben Bukarest közel 20%-ot kapott, Bákó 12%-ot, Ploieşti 10%-ot, Vajdahunyad körülbelül 9%-ot a vaskohászat, illetve a bányák fejlesztése miatt. Beszédes, hogy a magyar lakosság zömével rendelkező erdélyi 5 tartomány (a MAT, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagybánya és az akkor Sztálin tartománynak nevezett Brassó) ekkor a beruházások alig 17%-át kapja…
Kesziék le is küldik Bukarestbe az anyagot, ott pedig elhangzik az a vád, hogy ez szeparatista dolgozat és nacionalista nézeteket tükröz, így az összes példányt bezúzzák, kivéve egyet, amit ma az egyik budapesti intézet kézirattárában őriznek. 1960-ban két magyar többségű járást (románul rajont) csatoltak le: ma gyakorlatilag ez Kovászna megye, és ezt Brassó (Sztálin) tartományhoz rendelték.
Ezek helyett két román többségű rajont csatoltak a tartományhoz – Ludas és Dicsőszentmárton rajonokat – ebből lett aztán a Maros MAT. Ez még mindig magyar többségű volt ugyan, de felhígul a magyar nemzetiség: az egyértelmű 77-20-ból 62-35 lesz. Ez az átszervezés tulajdonképpen azt jelezte, hogy annak a politikának, melyet az ’50-es évek elején Sztálin rákényszerít a román vezetésre, mindörökre vége. Egy másik lépcső a ’68-as megyésítés, de akkor már javarészt lezajlott a románosítás – ha nem is lakosság körében, de a pártban.
Mit jelentett akkoriban a nemzetiségi arányok átalakítása?
– Az erőltetett románosításnak szimbolikus kiindulópontja volt a Székelyföldön a marosvásárhelyi vegyipari kombinát építése, mely több, mint 10 ezer embert foglalkoztatott. Azonban ott nem csak helyi munkaerő dolgozik majd, hanem más tartománybeliek, elsősorban románok, akiket a Kárpátokon túlról telepítenek Vásárhelyre. Egyértelműen politikai döntés ez, ugyanis a '60-as években csak Marosvásárhelyen közel 6000 munkanélkülit tartanak számon a magyar diplomáciai források.
Ezenkívül a már Maros-Magyar Autonóm Tartomány vezetőségében is szimbolikus csere történik: 1961-ben leváltják a 9 éve pozícióban lévő első párttitkárt, Csupor Lajost, és helyébe egy román nemzetiségűt tesznek, Iosif Banc-ot. Visszaemlékezések szerint Banc az első pártkáder 1945 óta, aki bár tökéletesen tud magyarul, nem hajlandó magyarul megszólalni. És érdekes, hogy a kollektív emlékezetben ez maradt meg a legjobban a ’60-as évekről: nem is a kicsit liberálisabb légkör, nem is a gazdasági fellendülés és a felemás modernizáció kezdete, hanem azt, hogy csak magyarul már nem lehet boldogulni a még mindig magyar erdélyi városokban sem.
Mondtad korábban, hogy a magyarság a kezdetekkor felülreprezentált volt a kommunista pártban. Miért?
– '33-ban a Komintern kb. 1600 illegalistát, tehát illegalitásban élő kommunistát tartott számon Romániában. Ennek 26%-a magyar, 18%-a zsidó, 10%-a bolgár, 8%-a ukrán és orosz, a többi román nemzetiségű. A tagok több, mint fele erdélyi. Hogy miért? Ezt nem kell magyarázni – a dualizmus korában Magyarországon volt egy fejlett szociál-demokrata mozgalom, főleg a nagyobb városokban voltak modern értelemben vett gyárak, volt modern értelemben vett munkásság. És ezekből – meg persze a főleg zsidó zsármazású értelmiségiekből rekrutálódtak az aktivisták.
Így amikor '44-'45 táján újjászerveződik a párt, elég sokáig csak a nagyobb városokban van jelen. Kolozsváron például nagyon gyorsan beiratkoznak a pártba a gyári munkások. Van itt egy modern bőrgyár, a Dermata. Az itt dolgozó munkásság már a magyar időben, 1940-1944 közt is fegyelmezett és kompakt, sőt mondhatni militarizáltan működik a gyár.
Ezekből a munkásokból '45-ben sokan párttagok lesznek, bár többségük az első években inkább a szociáldemokraták felé irányul. A dolog attól érdekes, hogy '40-'44 közt ezeknek a munkásoknak a körében a nyilasok is nagyon jól tudtak rekrutálni. Hatalmas ebben az időben az ideológiai zűrzavar az emberek fejében. Nyilván van ebben egy adag nyájszellem is, de ne felejtsük el, hogy ezeknek a pártoknak a programjában szociális kérdések is szerepelnek.
Egy példa arra, hogy ideológiailag mennyire képzetlenek az emberek: '46 tavaszán például a kolozsvári román egyetem diákjai mozgolódni kezdenek a szovjetek ellen és megostromolják a párt székházát. Hívják is az elvtársak a Dermatából a munkásokat, azonnal jön vagy 2000 magyar, akik aztán szét is verik az úgymond fasiszta román diákokat. Ez egyébként Balázs Egon jónevű matematikus önéletrajzi könyvéből derül ki – ő persze finomabban fogalmaz, hogy „elcsattant akkor néhány pofon”. A román történetírásban viszont ez úgy jelenik meg, hogy agyonverték a kommunistaellenes, tehát implicite demokratikus szellemiségű román hazafiakat. Persze ennek megvan az etnikai kontextusa is: volt jelentősége annak, hogy a tüntető diák román, a munkás magyar.
Egy más dolog, amiről nem igazán szokás beszélni: a demográfusok megállapítják, hogy '44-ben a lakosság lélekszáma csökkent. Hát persze, mikor csak Vásárhelyről 6000 zsidót hurcoltak el, Kolozsvárról közel 15 000-et, Nagyváradról közel 20 000-et, Szatmárnémeti környékéről 10 000-et. És nem a Maniu-gárda felelős ezért, hanem a magyar hivatalnokok, elősorban a csendőrség, amely maradéktalanul végrehajtja a rászabott parancsot (például a kegyetlen gettósítást), és – ki kell mondani – a polgári lakosság is.
Mely magyar többségű volt?
– Abszolút. '40 után a románság – elsősorban a felduzzasztott hivatalnoki réteg – egyszerűen elhúz a nagyvárosokból. '44 májusában, a gettósítás közben zsidók bujkálnak Kolozsváron. Nagyon sok lakossági feljelentés maradt fenn ellenük! Abból is tudni lehet, hogy magyarok jelentették fel őket, hogy '45 végén a haláltáborokból visszatérő zsidóság egy része tudatosan románosítja a nevét.
'46 májusában újraindítanak egy zsidó hetilapot Kolozsváron, Egység volt a neve. Ez a lap csak 2 évig jelent meg, 1948-ig, de azért érdekes és tanulságos, mert plasztikusan kirajzolódik hasábjain a magyar-zsidó ki nem beszélt konfliktus. A második világháború után az erdélyi zsidóság egy része a román világban keres újabb integrációs lehetőséget.
A lapot olvasva megdöbbenünk: sok hirdetés csak románul szerepel, s az 1947-ig nyilvános Holokauszt-megemlékezéseik három nyelvűek Kolozsváron: héberül, jiddisül és románul szólalnak fel. A magyar világ tudatosan ki van zárva mindebből. És mindez akkor, amikor ezek mind magyar kultúrában szocializált emberek, akik feltehetően igen keveset tudtak románul.
Vagy ott van a nemrég leleplezett marosvásárhelyi Holokauszt-emlékmű, amit jellemzően egy kiváló öreg magyar-zsidó szobrász faragott. Itt is háromnyelvű a szobor: héber, román és angol. És itt nyilván beszélhetünk a primitív, netán történelemhamísító román történeti diskurzusról, lásd Raoul Sorban és Moshe Camilly-Weinberger szerepét. De lássuk be azt is, hogy magyar részről is tabu-témának számít a XX. századi erdélyi magyar antiszemitizmus.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!