Szilágyi Júlia: Az önsajnálat ideje
2003. április 07. 12:41, utolsó frissítés: 12:25"Az értelmiség dolga, hogy idõrõl idõre újragondolja, hogy mi az értelmiség (!), mi a politika, mi az egyház, mi a szekularizáció – és így tovább. Ehelyett nyafogunk és vádaskodunk." #b#Vita#/b# #i#Az RMDSZ és a kiábrándult értelmiségiek#/i# c. cikkünk nyomán:
Az értelmiség és a politika viszonya emberemlékezet óta feszült. Hadd emlékeztessek egy közismert példára, Szókratész esetére az athéni demokráciával! Ha Bányai, Bíró, Demény és mások abból indulnak ki, hogy ez rég volt, az is elfelejtette, aki egyáltalán tudott róla, elismerem, hogy a szerzõk szilárd alapra, az általános tudatlanságra építik fejtegetéseiket.
És ha Deményt elcsapják a Riporttól, egy lelkésznek meg, abból az alkalomból, hogy elmondja, szerinte mire való és mire nem a templom, a szemére vetik, hogy paráználkodott és különben is bizonyíthatóan ideges ember – ami lehet hogy igaz, lehet, hogy nem, de nem a tárgyhoz tartozik – ahelyett, hogy majeutika tanszéket létesítenének a Sapientián, és megbíznák a KAM-ot, hogy beható kutatást végezzenek és eredményeiket publikálják az erdélyi magyar értelmiség és a politikai elit tárgykörében – akkor csak azt mondhatom, hogy ez még mindig humánusabb, mintha bürökpohár helyett az említett szerzõknek lejárt üdítõitalt küldenének a titkos protokollalapból...
Viccen kívül: az önsajnálat ideje lejárt.
Az értelmiség dolga az, hogy idõrõl idõre újragondolja, hogy mi az értelmiség (!), mi a politika, mi az egyház, mi a szekularizáció – és így tovább. Ehelyett nyafogunk és vádaskodunk. Ezt vagy azt a szekértábort vádoljuk vagy támogatjuk, és akkor vége mindennek, amit az értelmiségi helyett nem végez el senki.
Az értelmiségi és a politikus vagy szakember, vagy nem lehet komolyan venni, amit mond – nem is veszik egymást komolyan... Jól tudják, miért! Mert nem merik elfogadni, hogy a bírálat része az építésnek, nem pedig rombolás. Feltéve, persze, hogy higgadt legyen és szakszerû.
Az elkötelezett értelmiségi félreértette a szerepét. Tudom, mit beszélek: én is félreértettem. És keserves volt a feleszmélés. Erre azt mondhatod, hogy igen, A lapjában írhatok egyet-mást B-rõl, B lapjában pedig A-ról, de ha, kilépek ebbõl a keretbõl, elveszítem a kenyerem, belegázolnak a becsületembe stb. - lásd az említett példákat. Az a függetlenség, amit nem fenyeget semmi és senki, nem függetlenség, hanem normális állapot egy normális társadalomban.
Van itt ilyen körülöttünk? A függetlenség az, amiért naponta meg kell küzdeni, nagyon nehéz elérni, nagyon könnyû elveszíteni. És ha nincs – mert nincs! – kitõl várjuk, hogy megteremtse? A politikusoktól, akikrõl nincs túl jó véleményünk? Nincs itt valami ellentmondás?
És a nyilvánosság?
A nyilvánosság hagyja, hogy visszaéljenek vele. Nem ismeri az erejét, mert nem ismeri a demokráciát, és ezért a gyengeségével válik veszélyessé – ön- és közveszélyessé.
Az egymásra acsarkodók nem azt érik el, gondolom, amit akarnak: – "bennem bíznak, benned nem!" - hanem azt, ami mindenkinek rossz: senki nem bízik senkiben. A nyilvánosság legyint és elfordul. Csak egy-egy szaftosabb botrány ébreszti fel percekre.
A nyilvánosság védekezik, mint a sokat ijesztgetett gyermek: apátiával, közönnyel. Gyanakvással. Szorong. Azt hiszi, nem tehet semmit, és ezt összetéveszti azzal, hogy nem tehet semmirõl. Persze kollektív felelõsség nincs is. Hogyhogy azért mégis van kollektív felelõtlenség? Talán úgy, hogy sok egyéni tehetetlenség adódik össze?
Dühvé és szomorúsággá, amelynek inkább közege van mint tárgya, s ezért ügyesen bárki-bármi ellen irányítható? A politika ezzel tud valamit kezdeni. Ha olyan. Az értelmiség – úgy látszik – kevésbé. Mintha inkább sodortatná magát ezzel a közérzettel. A helyzetértelmezést ezért talán célszerû lenne önvizsgálattal kezdenie. Mert valahol, valahogy csak el kell kezdeni. Vagy nem?